Visszatérő tapasztalatom, hogy a ma embere érintéshiányban szenved. Nem egy és nem két vendégemtől hallom, hogy ő az érintéssel tud kommunikálni, hogy neki a szavak döcögnek és amit nem képes tíz körmondatban sem elmondani, azt egy öleléssel, egy simogatással minden szónál ragyogóbban megmutatja.

Az újabb generációk már hozzák magukkal az érintéshiányos állapotokat; elég csak a tévé elé ültetést és a nyomkodnivaló elektronikus játékokat megnézni (az elektroszmog egy másik téma, lehet, hogy ő is sorra kerül egy nap…). Anya nem öleli meg a kicsit ahányszor kéne, apával meg inkább a Playstationön játszanak, de valami azért hiányzik a gyereknek. Ha mondják is neki, hogy szeretik, kell azt is éreznie, hogy bármikor odabújhat, „ok” nélkül is kaphat simogatást, ölelést.

Mi ebben a veszélyes? Felnőve ő is viszi tovább a mintát, amíg fel nem ismeri (ha egyáltalán valaha felismeri) és ő sem érint meg másokat „feleslegesen”, szépen nevelgeti és a lehetőségekhez képest adja tovább kiskorában elplántált szeretethiányát, mert az érintések kerülése is annak egy sarjadása. Csak akkor rezzen össze, ha találkozik egy ölelkezős, szeretetet sugárzó, amolyan Nap-emberrel. Akkor talán érzi: nem a páncél a legjobb viselet, nem a három lépés a legmegfelelőbb távolság.

Soha nem késő senkit megölelni; ne féljetek, hogy furán néznek rátok az utcán: na és? Nagykorú (vagy kiskorú…), szabad akarattal rendelkező létezőként azt és úgy öleled, érinted, akit és ahogy szeretnél – amennyiben ő is partner. Vegyetek példát az olaszokról! Sírnak, nevetnek, ölelkeznek, veszekednek az utcán, de nem is marad bennük semmi stressz – bár mirólunk is el lehetne ezt mondani!

140821no Arra kérlek, ne higgyél nekem! Próbáld ki! Tűzz ki egy rövid „tesztidőszakot”, mondjuk három napot és tudatosan (szeretettel!) érintsd meg sokkal gyakrabban szeretteidet, de nem mondj hozzá semmit, csak figyeld meg az eredményt!

Mindenkinek jó tesztelős és még jobb igazi érintést kívánok, az igazán bátrak le is írhatják tapasztalataikat.

Fotó: cerebralpalsy.org