Bizonyára mindannyian ismerünk olyan embereket, akik látszólag bölcsek, mázsányi könyvön rágták át magukat, szeánszokat látogatnak és úgy tűnik, a megvilágosodás útján járnak. Valami mégis furcsa bennük. Valami nem stimmel, nem kerek a kép; az a fránya lóláb kikandikál a maga huncut módján. Ott csillan meg a patkószög, ahol igazán nem kéne.
Egyszer csak azt vesszük észre, hogy az illető különcsége nehezen fogadható el a számunkra. Taszít, hogy a meditáció jóval gyakoribb a fürdésnél. Ráncolódik a homlok, amikor azt halljuk „én a szellem/lélek embere vagyok és ez a rút, földi világ csak muszájból vesz körül”. Valójában az az ordító diszharmónia bántó, ami odateszi az orrunk elé az ellentmondást: ha a spiritualitás útját járom, ha a lelkemet, az érzelmeimet, a bensőmet pallérozom és fényesítem, miként lehetséges, hogy a testem és az életkörülményeim nem követik az emelkedés útját? Valami sántít, amikor a gyógyító befizetetlen csekkekben fuldoklik, ápolatlan, tele van haragossal és általánosságban véve káosz az élete. Miként várhatjuk el, azaz miért várjuk el, hogy egy ilyen embertársunk valóban és eredményesen tud rajtunk segíteni?
Ez az a pont, ahol a valódi csapdahelyzet rejlik, mert gyönyörű kifogásokat tudunk barkácsolni, amivel mindent megmagyarázunk (szükség esetén ennek ellenkezőjét is). Fontos tudnunk, hogy az igénytelenség megöli a tudatosságot, a spiritualitást. Egészen egyszerűen, aki igénytelen, akár magával szemben, akár a környezetével szemben, az nem tud valódi emelkedést megélni; nála felborult, megbomlott a test-lélek-szellem szentháromságának harmóniája. Mindaddig, amíg helyre nem állítja, nem képes igazi segítőként működni. Az igénytelenség nem pénzben mérhető kategória. Mélyen önmagunkba nézve mindannyian pontosan tudjuk, mikor kreáltunk egy jó kis kifogást, választottuk a könnyebb, igénytelen utat és magyaráztuk meg a választásunk szükségszerűségét.
Itt az idő, a lehetőség, hogy megkeressük, nyakon csípjük és kijavítsuk ezeket a gátló működéseinket, hogy végre megkönnyebbülhessünk a lelkünk mélyéig (ahol azért nyilvántartjuk a felszínen be nem ismert tévelygéseinket) és nagyobbakat léphessünk előre az utunkon.
Anélkül, hogy a bakancsunkra ragadt trágyát izomerősítő plusz segítségnek ideologizálnánk meg. Lássuk be, ha fél perc alatt levakarjuk a matériát, az addig a 30 másodpercig büdös és kellemetlen, de utána olyan könnyedség, tisztaság lesz a jutalmunk, ami megfizethetetlen hasznot, nyereséget kínál.
kép: pixabay.com
hiába a homokos part, a szemkápráztató tenger, a gyönyörű hegyek,
amíg ott a szemét, az igénytelenség
