Most egy nagyon személyes kis bejegyzést szeretnék Veletek megosztani.
Olvastam egy érdekes írást néhány évvel ezelőtt a hős- és szuperhős-kultuszról. Egy (nyilvánvalóan időmilliomos brit kutatók által jegyzett…) tanulmány ecsetelte, hogy az átlagember – akiről persze tudjuk, hogy nem létezik, hiszen mind egy-egy külön csoda vagyunk, vagytok – számára szükséges példaképeket rajzszögezni lelke parafatáblájára; olyan figurát, akinek bizonyos tulajdonságai kiemelkedőek. Jellemzően azok a képességei briliánsak, ahol emberünk érintett, akár túl- akár alulműködéses viszonyulásban. A gyakoribb az alulműködés, ezért segít a lelkének, hogy azonosulni tudjon az idollal és általa, rajta keresztül élje meg a kívánt minőséget.
Ezek az unatkozó brit tudósok tudhatnak valamit, mert én sem voltam kivétel életem bizonyos szakaszaiban; birtokoltam a hőseimet, akik időről időre – változásom ütemének megfelelő ritmusban – cserélődtek, ahogy annak lennie kell. Életem adott fázisában segítséget nyújtottak, motiváltak, szerettem a tudatot, hogy rendelkezem aktuális hérosszal. A lelkesedés érzelmi görbéje azért az idő mentén haladva kezdett lekonyulni, egyre meredekebben. Egy reggel arra ébredtem – persze nem ennyire rapid módon – hogy a hősöm és köztem olyan nagyra nőtt a távolság, amin keresztül ránézve már nem látom azon tulajdonságait, amik miatt kiválasztottam és homlokterembe helyeztem őt.
Hogyan tovább? A legkellemetlenebbnek azt az érzést tartottam, hogy bármerre keresek bármilyen, rendkívüli képességekkel megáldott (szuper)hőst, egy sem akad, aki megfelelne; mondhatni, kinőttem belőlük. A helyzet attól vált fonákká, hogy ténylegesen nem találtam újat közülük, a poszton történt üresedés viszont bennem hiányérzettel párosult. Kell lenni valakinek, – gondoltam makacsul – aki be tudja tölteni a hős-űrömet. Sajnos már nem emlékszem, mitől váltottam fókuszt: nem minél messzebb kell nézni, és ott keresni, hanem minél közelebb.
Egyértelmű érzelmi alkímiai folyamatok zajlottak bennem, meglehetősen gyorsan; az elképzelt homokórán csupán pár fordításnyi homok szaladt le, de a legutolsó, parányi szemcse éppen csak átcsusszant az üvegnyak szűkületén, amikor már tudtam, hogy egy váltással kerül helyére minden. Eljött az ideje felhagyni az egyre messzebb és messzebb keresett, kutatott hősök kajtatásval és nézzek körül közel, igazán közel, vajon ki tudna segíteni nekem és a hősömmé válni.
A folyamat ezen a ponton hozta el nekem az érzelmi katarzist, mert rádöbbentem, hogy a környezetemben ott vannak a hétköznapi hősök, helyesebb a Hétköznapi Hősök. Mellényük, jelmezük és dekoratív sallangjaik nincsenek, amint szükségük sincs ezekre. Lapul viszont valamennyiük tarsolyában olyan mese, olyan történet, amit hallván az ember fia ott és azonnal átértékel magában korábbi hitrendszereket, meggyőződéseket, csontosodott véleményeket. Ők hús-vér emberi testben járnak köztünk és nincs tanúsítványuk hősi mivoltukról, mert egyszerűen csak vannak és megélt csodájuk okán váltak köztünk járó hérosszá. Néha nem is tudják magukról, hogy tanítók, hogy példaadók, de ez így van jól; akinek szüksége van rájuk, a kellő alázattal keresve megtalálja őket.
Mérhetetlenül és mondhatatlanul hálás vagyok jó sorsomnak, hogy ismerhetek Hétköznapi Hősöket, hogy életem bármely hullámvasutas szakaszában a legváratlanabb helyen és helyzetben találkozhattam velük és olyan erőt adtak, amiről képregény-figura másolataik talán még álmodni sem tudnak.
Köszönöm!
