2019. jún 19. 1

Meddig hivatkozhatunk arra, hogy nincs mintánk?

Rafinált szerkezet az egónk; sokan tekintenek rá úgy, mint a kis rohadékra, akinek egyetlen és legfőbb dolga, hogy dagonyában hagyjon bennünket és elválasszon a fejlődés és a kiemelkedés ehetőségétől. Ez – természetesen – nem igaz. Az egó működési elve szerint a biztonságot szolgálja, ehhez pedig eszközül egy meglehetősen egyszerű módszert választ: a változatlanságban tartás késztetését; azt, hogy ne akarjunk ugrálni, jó az, ami van. Hangsúlyozom, ez késztetés. Tegye fel a kezét, akinek az egója pisztolyt nyomott a halántékához és úgy kényszerítette a tett nélküliségre! Na ugye! Minél kifinomultabb egót tudhatunk magunkénak, annál szofisztikáltabb, hihetőbb és valóságosabb(nak tűnő) kifogásokat kapunk készen, gyakran akár el is hisszük őket, főleg, ha el akarjuk. Az egyik ilyen „miértnemteszemmegamitmármegkéne”-pirula a mintanélküliség, őt járjuk ma körbe.

Ízlelgessük, csócsáljuk a következő mondatokat: „nem láttam otthon, milyen az igazi férfi/női minőség”, „engem nem szerettek a szüleim, így nem tudom, hogyan szeressem a gyerekeimet, fingom fogalmam sincs a szeretetteljes kapcsolódásról”, „a mi családunkban mindenki érdekből/kényszerből házasodott, hiányzik a szerelem és a harmonikus párkapcsolati családi mintázata”, „apám, nagyapám, dédapám és fölöttük is mindenki napszámos volt, nem láttam, hogyan kell, hogyan lehet alkotó-teremtő, bőségben leélt életet megvalósítani”, stb. A felsorolásnak csak a lustaságom és a terjedelem szab korlátokat; mindannyian hallottunk ilyen, és ehhez hasonló ordas kifogásokat, minősített esetben akár saját magunktól is. De mi ezzel a gond, ha valóságosak és tényleg így nőttünk föl? A kulcs a felnövésben bújt el. Jó két évtizede hallottam egy mondást, ami az ember arcáról szól: harminc éves kor fölött az ember felelős azért, hogyan néz ki az arca, milyen arcvonásokat gyűjtött össze. Jó mondás, maximálisan tudok azonosulni vele. Pontosan ugyanez a helyzet a mintákkal és azok hiányával is, csak itt nem kell három évtizedig malmozni születésünket követően.

Elmondhatjuk, hogy nagyjából húsz és harminc éves korunk között már körvonalazódik, merre szeretnénk haladni. Közbeszúrok: az irányt látjuk, de ez nem zárja ki a későbbi, akár többszöri és radikális váltást sem, hiszen a fejlődésünkkel együtt változhatnak a prioritásaink is. Látjuk, merre szeretnénk menni és vagy van hozzá hozott mintánk, vagy nincs. Ez az a kritikus évtized, amikor a mintanélküliséget már kifogásként használjuk. A ma emberének egyik óriási – és korábban még nem ennyire könnyen elérhető – előnye, hogy a hiányait a technika, a nyitottság, a kommunikáció szolgálatába állításával képes pótolni. Ha minden vágyam fúrni-faragni, de az apám mondjuk könyvtáros volt és a család szerszámkészlete kimerült egy kalapácsban és egy csavarhúzóban, ugyan meddig hivatkozhatok jogosan erre a (valódi) tényre, mint kifogásra? Nem volt, hát nem volt. Kereshetünk olyan ismerőst, barátot, aki barkácsol, nézhetünk videókat róla – ezer és egy módon pótolhatjuk a hozott „hátrányt.” Azért tettem idézőjelbe a hátrányt, mert csak látszólag és csak elsőre az. Minden ilyen „hiány” és „hátrány” igazából értünk van. Segítenek abban, hogy csak azért is nagyot alkossunk olyan területen, ahol nincs hozott előnyünk. Aki botfülű családba született, sokkal elismerésre méltóbb zenészként kiteljesedve, mint aki előbb zongorázott, mintsem járni tudott volna. Utóbbi számára szinte kényszerpálya volt a muzsika, nem pedig saját, valódi vágyból fakadó szabad választás édes gyümölcse feltétlenül.

Ha nem adatott meg családilag, majd én megteremtem – ébresszük fel ezt az erőt és ezt a lelkesedést. Engedjük el a sóhajtozást, a jajdejólettvolnát és tegyünk, menjünk utána, pótoljuk. Ha nem szerettek a szüleink, ezer és egy helyről leshetjük el a jó mintát, kedvünkre válogathatunk élő, hús-vér és irodalmi, filmművészeti szereplőktől viselkedést, jellemvonásokat, mindent. Először „csak” másoljuk, utánozzuk őket és meglepő hamar kialakul a saját „stílusunk”, kifinomultan tudjuk működtetni azt, amire vágyunk, hiszen pont ez, a vágy ad erőt és tehetséget az eredmények eléréséhez. Ha eddig így vélekedtünk: „nem volt mintám arról, milyen szeretetben felnőni, ezért praktikus, de rideg apa/anya vagyok”, alakítsuk át a mondat második felét: „nem volt mintám arról, milyen szeretetben felnőni, ezért kettőzött lelkesedéssel, szívem vágya szerint élem meg a szerető szülő szerepét, gyógyítva ezzel önmagamat is.” Csak ennyit kell tennünk. Ugye, milyen egyszerű?

 

képek: www.pinterest.com

Egy hozzászólás

Szólj hozzá(nk)!