Olyan hihetetlen. Hogy noszogatni kell valakit: tessék, örülj már. Minek is? Elsősorban annak, hogy örülhetsz. Hogy élsz, itt vagy fizikai testben. Innen nézvést már bárminek és akárminek képes örülni az ember gyermeke.

(((Formálódik egy hosszú és súlyos bejegyzés, nemsokára napvilágot lát. Ott elmesélem, miért legyen kéznél idén a fekete ruhád. Ettől függetlenül: lehet és kell örülni. Ahogyan lélegezni is. Oxigén nélkül hamar agy-, majd teljes halál köszönt rád.)))

Alapvetően örömre vagyunk hangolva. A Vénusz Földünk közvetlen szomszédja. Elég bármely Naprendszer-ábrázolást megnézned. Ráadásul úgynevezett „belső” bolygó. Ez a kifejezés csupán annyit tesz: a Föld és a Nap, tehát a világosság jelölője, a központi erő között helyezkedik el.

Földünkről a Nap felé a Vénuszon keresztül látunk, juthatunk el. Spirituális értelemben valahogy így fest: az életöröm és a harmónia az az alapvetés, ami bennünk él, ha feljön a Nap. Nem tudsz központi csillagunk irányába tekinteni úgy, hogy figyelmen kívül hagyod a szerelem bolygóját. Lásd még: Esthajnalcsillag.

Ez egy olyan, végtelenül egyszerű alapigazság, ami önmagában képes szertefoszlatni a divatos szenvedéskultuszt. Tudod: földi siralomvölgy, árnyékvilág, tér és idő keresztjére feszített ember képe. Satöbbi.

Ha nem a harmóniára, az egyensúlyra és a mosolyra kódolták volna az emberiséget, akkor ezek nevében nem alkudnál meg. Eszedbe sem jutna kompromisszumokat kötni. Nem mentegetnéd a méltatlan kapcsolatok másik résztvevőit. Legfőképpen: nem értékelnéd le önmagadat a másikkal való együtt-létezésben. Mindezt a (felszíni) harmónia megőrzéséért erőszakolod teszed.

Örülni nem luxus. Ha igen, akkor nem nagyobb a lélegzésnél. Ahogyan nem gondolkodsz el, hogy vajon megérdemled-e a tüdődet megtöltő, véráramodat frissítő oxigénslukkokat, úgy ezt a mindennapi létöröm esetében is kerüld. A felső polcos Lindt, a Dom Perignon, az Aston Martin valóban luxus-kategória. De nem az élet- és létöröm.

Nem először írok róla. Nem is utoljára. Olyan fontos, hogy vállalom a papagáj hálátlan szerepét. Rendszeresen megélt öröm nélkül ugyanis kibillensz. Bizonyos mértékű kibillentség után pedig már nem biztos, hogy rátalálsz a valódi, saját egyensúlyodra. A tét tehát nem kicsi.

Szerencsére nem kell hegyeket ellapátolnod a megoldásért. Egyszerűen csak nevetni, mosolyogni, alkotni, szeretni kell újratanulnod – ha Isten ne adja, eltávolodtál az alapvetéstől. Ha ember éppen nem akad, aki alanya lehetne, akkor szeress zeneművet, állatot. Örülj a napfelkeltének. Vagy a napnyugtának. Ne én mondjam meg, minek. De örülj.

Az apropó a Nap és a Vénusz találkozója. Szombaton és vasárnap állnak együtt. A rövid kézfogó oka ellentétes irányú – pillanatnyi – mozgásukban rejlik. A Vénusz – szakzsargont pufogtatva – retrográd mozgást végez. Visszavezet nem kevéssé fontos alapvetésekhez.

Világosan megláthatod, mi hozza el az örömöt. Fény áramlik szeretési mikéntjeidbe. Ez a fura mondat magyarázatért kiált. Megvilágosodsz, hogyan, miként tudsz úgy szeretni, hogy az egészen vénuszi legyen. Ne a „magad módján,” mert azzal akár meg is fojthatod a másikat.

Stimuláló-elősegítő lehet az alkotás. A Vénusz a benned élő művészen keresztül tágíthatja az örömáramlás keresztmetszetét. Nem kell óriási dolgokra gondolnod. Egy míves tojásrántotta éppúgy megteszi, mint egy dal, amit a zuhany alatt elénekelsz.

Tök mindegy, mi zajlik a külvilágban. Nem mondom, hogy nem hathat rád. Rám is hat. De hol az ember, mint istengyermek kozmikus felelőssége, ha nem itt és most, hogy őrizzük meg belső tartásunkat, jellemünket. És igen, merjünk örülni örüljünk! Szeressünk, ránc helyett mosoly, keserűség helyett nevetés legyen az origó.

kép: pixabay.com

kortól, nemtől, vallási hovatartozástól függetlenül kozmikus felelősség az életöröm megélése

Pin It on Pinterest

Share This