Tisztelned és szeretned kell, hiszen felneveltelek becsületben. Amíg az én házamban laksz és az én kenyeremet eszed, addig az van, amit én mondok. A legkevesebb a hála, amivel tartozol, hogy gondoskodtam rólad és taníttattalak. Pont. A pontot megelőző mondatok ugyan gyakran elhangzanak és tökéletes indikátorként funkcionálnak: amikor ugyanis belekerülnek az éterbe, bizton tudhatjuk, valami nagyon el van b@szva rontva. Vajon ki tartozik kinek spirituálisan? Van-e egyáltalán „tartozás”? Merre áramlik a szeretet? Kulcsfontosságú kérdések, helyes válasz nélkül pedig a sötét erdő medvejárta mélyén tévelygünk. Helyes válasza persze mindenkinek sajátja van.
Sok szülő – tudatosan vagy tudattalanul – befektetésként kezeli a gyermekét. Beleteszi a törődést, a nevelést, taníttatást, szeretetet és várja, hogy ez majd megtérül az utód által; belecsúszik egyfajta spirituális disznónevelési mintázatba. Eleinte a modell meglehetősen jól működik, hiszen a baba, majd később a kisgyerkőc édes és aranyos, könnyen szerethető. Az idő azonban vasfogként repül, a csemete nő és nyílik az értelme. Ezzel párhuzamosan a szülő egyre csak „befektet”, ám az érzelmi kamatfizetés időnként csúszik, esetenként el is marad. A folyamat erősödik, csúcspontot a kamaszkorban éri el, amikor az ilyen attitűdöt választő szülőben komoly kételyek ébrednek fel: megérte-e? Lehet, hogy a befektetésem elúszik és a kölök nem téríti meg a belé ölt szeretetet?
Jó pár éve találkoztam a Hellinger-féle családállítással. Olyan kivételes szerencsében részeltettem, hogy egy fantasztikus állításvezetővel ajándékozott meg a sors. Tőle hallottam a szeretet rendjének sémáját, ami annyira tiszta és egyszerű, hogy nem értem, miért nem jön rá mindenki saját maga (persze értem, hiszen nekem is az orrom alá kellett dugni).
Ez a rend pedig nem mást mond el – végtelenül leegyszerűsítve -, mint a szeretet felülről áramoltatását lefelé. A „felül” itt időben értendő, az idősebb generáció, a szülő adja a gyermekének. Teszi mindezt úgy, hogy nem várja el a visszatérítést és a kamatfizetést, mert pontosan tudja, hogy az ő gyermeke a saját gyermekének, azaz az ő unokájának adja tovább, mintegy örökségként a szeretetet. Az örökség-hasonlat mentén maradva: minél többet adok, gondozom, szépítem-építem az örökömet, annál több jut a gyermekemnek, aki tovább gyarapítva azt még többet ad az unokának és a lánc megy tovább csodálatosan. A modell ennyire átlátható és könnyen megérthető.
Felszisszenést megelőzendő ez a rendszer nem zárja ki, hogy a szeretet áramolhasson felfelé is és nem mondja, hogy az utód ne szeresse szülőanyját vagy apját. Mindössze egyértelművé teszi, hogy elvárásoknak nincs helye, a család és a szeretet nem érzelmi tőzsdejáték. Ezen a ponton mutatkozik ugyanis a legtöbb családi elcsúszás. A szőlőről közismert, hogy a gyermekeknek, unokáknak ülteti az ember, hacsak nem tini korban ültet tőkéket, teljesen természetesnek veszi a jövő generációért tett jelen idejű munkát. Vajon miért nem működik ez a szeretettel ilyen magától értetődően?
Amikor azt válaszoljuk, nem volt, nincs mintánk, az egyfajta felelősséghárítás. Vannak dolgok, amiket nem hozunk, nem hozhatunk otthonról. Ha kivétel nélkül minden ott lenne spirituális batyunkban, ugyan minek indulnánk útnak? Nem lenne semmi értelme. Eljön az ideje, mikor felfedezzünk egy-egy dologban, hogy az otthonról hozott mintázatunk torz, netán egyáltalán nincs, ám hatalmunkban áll megtanulni egy újat. Lehet, hogy ez nehéznek tűnik és még nehezebb megtenni, de ez is saját döntésünk szerint történik. Ha fontos, akkor meghozzuk a tanulás és az újraprogramozás áldozatát.
Eljöhetek úgy otthonról, hogy mindent, még a rántott húst is kanállal eszem meg és ez a hozzáállás sokáig tökéletesen működőképes, hiszen a táplálékot magamhoz tudom venni. Elérkezik azonban a pillanat, amikor szembesülök, hogy a kanálon túl még léteznek egyéb evőeszközök is. Talán tiltakozok elsőre, minek úgy túlbonyolítani a dolgokat, hiszen amit nem lehet kanállal vagy kézzel megenni, azt nem is érdemes. Ha kitartok e mellett az érvelés mellett, előbb vagy utóbb furcsán érezhetem magamat és megszülethet végül az elhatározás, hogy legyőzve hozott indíttatásaimat és tiltakozásomat, megtanulok késsel-villával enni. Küzdelmes és nehéz eleinte, ráadásul senki nem emeli térdig a kalapját, hiszen ez oly’ természetes társaink többségének, mégis kihívásként éljük meg. Amikor viszont flottul pörgetjük az eszcájgot, tudva, mikor mit együnk késsel, kanállal vagy villával, mégis érkezik egy jó érzés.
Ezt a jó érzést kell érdemes a gyermekünkhöz fűződő viszonyunkban is megkeresni. Ha sanyarú körülmények között, szeretetlenségben nőttünk is fel, nem törvényszerű, hogy ezt adjuk tovább, nem hivatkozhatunk arra, hogy „engem sem szerettek”, vagy hogy „én sem láttam, hogyan kell szeretni”. Kés és villa. Amikor vállaljuk a felelősséget és meghozzuk a döntést, kilépünk a tehetetlenség mocsarából.
Egyik kedvenc szemléltető eszközöm volt nagyjából hetedikes koromban fizika órán a kis állványkára felrögzített golyósor, amikor azonos méretű fém gömböcskék lógtak rövid szálakon. Az elsőt meglökve az utolsó ugrott arrébb, megmutatva, hogy az adott fizikai erőt torzításoktól és gyengüléstől mentesen adja tovább a láncolat. Emlékeztessük magunkat, hogy emberi lények vagyunk, erkölcsi érzékkel és öntudattal, nem acélból öntött gömbök. Nekünk nem kell a kapott pofont másolatban tovább adni. Dönthetünk – bármikor! – úgy, hogy megtörjük a mintát, ha nem tetszik. Nagy levegő, erő és már megy is.
Ne akarjuk a gyerekeinktől bevasalni mindazt, amit a szüleinktől nem kaptunk meg. Lehet, hogy pont a mi életünkben történik meg, pontosabban fogalmazva bennünk és általunk a kiegyenlítés: mi még hiányt kaptunk, de adunk és adunk, így a logikus elménk gondolhatja, hogy mindenünk behorpad a keletkező vákuumtól. Lehet, hogy ezt a „békát” itt és most le kell nyelnünk, de megtanulhatjuk elfogadni, hogy minden menetet, kivétel nélkül nem nyerhetünk meg. A jó hír, hogy a szeretetnek létezik egy különleges tulajdonsága: minél többet adunk belőle, annál több lesz nekünk, nem tud sem kiapadni, sem elfogyni. Ha úgy érezzük, kevés életünkben a szeretet, nosza, adjunk, adjunk minél többet és garantáltan több szeretetben lesz nekünk is részünk.
Moldova Györgynél olvastam sok éve egy mondást: Isten nem kőművesmester, hogy mindenkivel mindennap elszámoljon, de nem is marad adósa senkinek. Ezt az író édesanyja mondogatta gyakran. A tétel igazsága jelenvaló. Nincs spirituális deficit, nem tudunk az „ügyletből” bukóval kijönni. Az élet és a sors mindenkit „kárpótol”, akinek ez valóban jár, de emlékezzünk a magok elvetésének Szűz-típusú alapvetésére is ezen a ponton: azt kapom, amit korábban vetettem. Ha nem látszik ez éppen, ne adj isten nem akarjuk látni, ez akkor is így van. Amikor a termés nem tetszik, érdemes a vetési szokásainkon változtatni.
Amikor valódi szeretettel neveljük gyermekeinket, nem várjuk el, hogy visszaigazolást adjanak, milyen jó szülők is vagyunk. Gondoljunk bele, ennek elvárása önmagában is meglehetősen torz vágy; nem a szülőnek kell megerősítést kapnia gyermekétől, hanem fordítva: adnia való. Ám amikor jól dolgozunk, akkor a csemete – kortól és nemtől függetlenül – önként adja meg ezt a szívet melengető ajándékot. Kicsit olyan, mint a bölcsek köve: az érdemli ki, az kaphatja meg, aki nem a birtoklására vágyik. A gyermektől érkező megbecsülés belülről érkezik, azt kiprovokálni szükségtelen és egyben felső sarkos, hálót púpozó öngól.
Emlékezzünk a szeretet rendjére és arra, hogy ebben a rendben, ebben a rendszerben fontos helyünk van. Ha nem a helyünkön vagyunk, keressük meg, álljunk bele és emlékezzünk, soha nem késő változtatni, soha nem késő felismerni, hogy valamit eddig másképpen csináltam, mint a szívem szerint kellett volna. Emlékezzünk arra is, hogy az élet maga a változás és amikor képesek vagyunk változtatni, akkor az élet alaptörvénye szerint cselekszünk.
kép: pixabay.com
bizony, megvan a rendje, hogyan áramlik – optimálisan – a szeretet
