Bárhonnan nézze is az ember, lenyűgöző. Gyönyörű, magasztos épület. Ha soha be nem tennéd a lábad, akkor is tetszene. Szerencsére az ajtó gyakran és soká nyitva, tárt karokkal vár. Bejutni könnyű, odabent azonban szembe találkozol minden zavarok legkellemesebbikével, a bőséggel. Mert itt mindenből is van.
Nem ez a lényeg, de a büfé szuper. A kávé kellően erős és kedvenc islerem is elérhető. A tér óriási, teljes nyugalomban ülhetek le oda, ahová csak akarok, hogy merengjek a gőzölgő duplám felett. Amúgy meg füllentettem: igenis fontos a büfé és kínálatának milyensége. Önmotivációra használtam; bizonyos penzumok teljesítése után utaltam ki egy-egy kulináris, élvezkedő látogatást.
„A pesti „mágnásfertály” egyik legszebb épülete, az eredetileg főúri magánrezidenciaként szolgáló Wenckheim-palota 90 éve ad otthont a főváros könyvtárának. Az 1889-ben Meinig Artúr tervei alapján épült neobarokk palotát az ezredfordulón teljes egészében restaurálták. A régi fényében tündöklő könyvtárpalotához két másik épületet is hozzákapcsoltak, így a Központi Könyvtár alapterülete a sokszorosára nőtt.
Az Europa Nostra-díjjal, Építészeti Nívódíjjal kitüntetett épületegyüttes a régi és az új összhangjának különleges példája.”
forrás: https://fszek.hu/News/0801konyvtar-a-palotaban
A tökönvágón beléptető forgóvillán túl a tudomány temploma tárul fel; valódi szentélybe érkezik a látogató. A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban is töltöttem jó pár napot. Egészen más élmény, mint a közeli kisvárosi intézmény. Ég és föld. Ott az intimitás, az emberközeliség a fő motívum. Itt a katedrális-jelleg. Rendszerint a második emeleti irodalmi olvasóterembe kuckóztam be. Nem is akármelyik részébe.
A legtöbben úgy vannak vele, hogy jó kis nyugodt, csendes részt választanak, ahol békében kutatnak, tanulnak, vagy bármi másban mélyülnek el. Én mindig a teremfelügyelővel szembeni asztalt választottam. A jókor érkezés ütemezésével sikerült is valamennyi alkalommal azonos helyen kikötnöm, az árgus tekintetek kereszttüzében. Mert ennek megvolt a maga előnye.
Amikor a tudomány templomának felszentelt papja ül az embertől 6-8 méterre és alapból felé tekint, ott nincs üresjárat. Ha magam miatt – hallgatva lustaságom buzdító sustorgására – lógnék, lebzselnék, lefetyelgetek, úgy a változó személyekhez, de azonos funkcióhoz kötődő szempár tüze visszatart. Fegyelem, keretek, összeszedettség. Mindig meglepődtem, egy-egy szabóervines nap végére mennyit sikerült magam mögött tudni. Mert itt is írtam a Stellalát.
Olvasóterem-büfé: ez volt a menetrend és az útvonal. Időnként sétáltam egy-két percet a Szabó Ervin téren, de ötnél többre soha nem ragadtattam magam, hogy megtartsam az írásfókuszt. Arra kitűnő volt a hely és annak nyilvánvalóan érezhető, jelenlévő szelleme. Bár néha csorbult a renomé, amikor ordas disszonanciát csíptem el. Egy alkalommal éppen kávét ittam, islert majszoltam, kissé elmélyedve egy gondolat-gombolyításban. Azon töprenkedtem, miképpen tudnám egyszerre nyersen és elegánsan leírni azt, ami a fejemben kavarog. A mellettem lévő asztalnál négy-öt fiatal készült a második diplomájára. Itt zökkentem ki a legeslegjobban. Olyan, a helyhez nem illő, mérhetetlenül vaskos viccet sütöttek el, amit természetesen nem idézhetek még csak közelítőleg sem (mert több vetületében is inkorrekt…), de a garatom süteménymorzsássá, az orrjáratom kávéssá vált tőle. Cserébe vissza tudtam fojtani a kitörő nyerítést. Ez is a könyvárban esett meg, bár nem a legjellemzőbb vonása az ott történteknek. Mert az a csend.
A csend inspirál. Akit szét..vet az ideg, amikor körülöleli a csend, annak érdemes ezen elgondolkodnia. Gyakran a belső háborgást erősíti fel, mert túlontúl élessé fokozza a kontrasztot. Engem ösztönzött ez a fajta ingerszegény környezet. Még azt is tolakodó, délolasz megnyilvánulásnak éreztem, ha egy hangosabbat sóhajtottam valamilyen gubanc kioldását lezárva, netán kissé megvakartam a fejbúbomat, esetleg körbejárattam a tekintetemet a termen. Nem, nem. Itt minden a fókuszált, el nem gyengülő koncentrációval végzett alkotásról szólt. Tökéletes környezet, igazi versenyistálló-feeling.
Nyitás tízkor, az ott töltött napjaimból talán egy alkalommal nem álltam a kapu előtt növekvő tömegben. Zárás este nyolckor – ezt azonban soha nem vártam meg. Vagy elvégeztem, amit aznapra terveztem és/vagy kipukkadtam. Este hat után már ritkán talált ott a kutató-fürkésző tekintet. Egy kiadós, nyolcórás műszak is elég volt ahhoz, hogy öles lépéseket tegyek a könyvírás útján.
Ahogyan a haraszti könyvtárból jólesik negyedóra alatt hazasétálni, a Szabó Ervinből is üdvözítő volt a hosszabb utazás. Adott időt kipörögni. Mintha egy egész napos forgatás után még le kéne tenni a szerepemet, azt éreztem. Megértem, aki ide veszi be magát egy-egy nagyobb lélegzetű mű, kutatás megalkotásához. És igen, mély hálával és köszönettel tartozom feléjük is. És igen: visszatérek.
kép: fszek.hu
