Bő egy évvel ezelőtt, a 2021-es esztendő tavaszkezdetekor indultak el a hírlevelek. Akkor írtam pár sort arról, honnan és hogyan jön az ihlet. A helyzet az, hogy azóta sokszor érkezett kérdés, miért/honnan/hogyan. Hogy lehet ennyit írni nem főállású tollnokként? Először is, szeretek írni. Másodszor: kényelmes vagyok. A kettőt összekombináltam. A tavalyi gondolatok ma is érvényesek, bár hangvételük kissé személyesebb, de ez már csak ilyen, hiszen egy régi hírlevélből emeltem át, ott pedig más a hangnem a „szokásos”-hoz képest. A kérdés tehát: honnan és hogyan jön az ihlet?
„Röviden: sokféleképpen. A honlapon bizonyos írások témája adja magát. Egy teli-, illetve újholdról írni kell. Jelentősebb bolygómozgások kihagyhatatlanok. A Nap (ő csillag, nem bolygó) fontosabb állomásai is bejegyzésért kiáltanak. Bár minden égi állás egyedi, nem megismételhető, mégsem lehet az év 365 napjában végtelen lelkesedéssel írni róluk.
Évekkel ezelőtt határoztam el, hogy a „mindennapi betevőt” részemről a spiritualitás területén kínálom, az írások, idézetek formájában. Zárójel: átlagosan heti egy bejegyzést nem én írok, egy számomra jelentős embertől származó idézetet teszek közzé. Kényelem és praktikum vezérelt ennél a döntésnél, meg a Szaturnusz. A hetedik napon megszűnök vala minden munkámtól, ami csak részben igaz, mert képet párosítani, honlapra/facebook-ra feltölteni, időzíteni csak kell.
Komolyabb közéleti változások is apropót szolgáltatnak, de merítek megütközést kiváltó eseményekből és persze saját életemből is. Fontos ihletforrás a futás vagy egyéb sport; olykor egészen príma ötletek villannak be, már „csak” meg kell írni őket. Ez azonban egyszerű, analóg a kifestőkönyvvel: ha egy írás váza, témája legalább fejben megvan, az hasonlít az előre nyomtatott körvonalakhoz; nekem már csak a nyuszit kell kiszínezni és rajtam áll, milyen színekben pompázik. A felsoroltakon túl még egy ihlető hely(zet) is ösztönöz, de erről illendőségi okokból most inkább nem írok…
Tudod, világéletemben szerettem volna muzsikálni és/vagy énekelni. Otthonról nem hoztam sem bíztatást, sem példát korábbról; talán apai nagyapám subakészítését lehetne préselősen a „művészet” kategóriába szuszakolni. A művészet az szép, az jó, azt fogyasztjuk, de művelni – nos, abból nem lehet megélni. Zsenge gyermekkoromban biztosítottak botfülemről, dobozhangomról, amit még úgy is elhittem, hogy mutálás előtt Zsóka néni, az énektanár kórusba invitált.
Inkább birkózni vittek, így lettem a Fradi igazolt sportolója, de erről egy másik alkalommal sztorizok. Akkoriban elhittem a felülről érkező útmutatásokat, így sem hangszer, sem mikrofon, sem kutya és bicikli nem került, ellenben a zene szeretete megmaradt. Kamasz koromban a buszon kapaszkodva mindig járt a bal kezem négy (többé-kevésbé) párhuzamos ujja, mintha a szólógitárt nyúznám. A zene műveltetői oldalon már nem valószínű, hogy döntő szerepet kap életemben, de az alkotásról nem mondhattam le.
Tízen-huszonéves koromban a rímek vitték a prímet, több versenyt, oklevelet is nyertem velük, de a költészet kínszenvedés. A legszebb versért poklot jár a poéta, de ez így van rendjén. A verseket, bár imádom őket, mégis korlátnak élném már meg. Egyrészt, a legjobbakat mély lelki válságban, szerelmi fájdalmak közepette írtam a kitépett spirálfüzetlapokra, másrészt sokat Neptunusz közreműködésével.
Késő kamaszkoromban a társszerző akár Debrői Hárslevelű is lehetett volna, jogdíjjal, köszönetnyilvánítással. Ez már a múlt. A próza teret ad, szabadon csaponghatok, imprózhatok – tudod, ez tényleg kicsit olyan érzés, mint gitározni. Gondolom. A legjobb persze élőben beszélni, de a három D-s előadások egyelőre váratnak magukra. Zárójel: nem sokáig… Egészen nagyszerű, hogy 44 betű lehetőséget ad szavak, mondatok fűzésére, amiből akármi is kisülhet.
Akármi, mert a borzalom éppúgy eshetőség, mint a tűrhető iparosmunka, netán a sziporkázó remek. Utóbbiak jellemzően bizonyos égi állások alatt köszöntenek rám. Valahányszor ilyen egy betűtermék, „tranzitot nézek rá,” hogy asztrozófusul beszéljek. Ez annyit tesz: felpillantok az égre, éppen milyen kozmikus állások mozgások működtek és ez miképpen jelenik meg az én születési képletemben. Remek móka. Minél többször teszem meg, annál élesebben rajzolódik ki a mintázat és már előre tudok keresni-nézni-találni alkalmas, sőt szenzációs idősávokat. Ezek arra (is) jók, hogy töredék idő alatt sokkal jobb irományok szülessenek. Ránézni azért praktikus, mert mondjuk autót porszívózni írás helyett ihletett időben – nos, pazarlás, enyhén szólva is.
Igazából az idő a személyes homokórám közepe, a szűk keresztmetszet. Annyi mindenről lehetne és kéne írni. Egy kicsit most tágítok és az eddig félretett, „majd egyszer írok róla” dolgokból kezdek el csipegetni. Nem ígérem, hogy mindig találsz benne tanulságot, ahogy a szórakoztatást sem. Igyekszem, de csak ami kifér a csövön, azt tudom adni. A vágyam úgy írni, mintha torzított gitárt hallanál közben valami egészen különlegesen jó dalt játszva. Ha egy kicsit is sikerül az érzés közelébe jutni, már nyertem. Remélem, Te is így érzed.„
valójában nem éppen ilyen az alkotókörnyezetem – de ez egy kellemes hangulatú kép
