„Csodálatos érzés segíteni rászoruló embertársaimon, amikor adok, akkor valami leírhatatlan jó érzés kerít hatalmába” – ilyen és ehhez hasonló mondatokat nap nap után bőséggel hallani, anélkül, hogy jobban elmerülne az ember gyermeke az adakozás működési mechanizmusában. A mai gondolatokat hiánypótló céllal írom le, nálam sokkal bölcsebb emberek tanításait összegyúrva; itt-ott nem EU-konform, ékszíjledobós fordulatokkal. Az adakozásnak van egy primer, bűntudati-lelkiismereti vonala: amikor valakinek pénzt adsz, akkor megfizeted azt az árat (magyarán kinyilvánítod a háládat fölfelé, még ha ennek egyáltalán nem vagy éppen tudatában), hogy nem te szorulsz kéregetésre.
Pénzt adsz, mert van lábad, egészséged, tető a fejed fölött és a többi szokásos. Ezekben a pillanatokban a megnyíló pénztárcáddal zökkensz vissza egy vágányra, ahol újrakalibrálod jelen pozíciódat, kicsit rendbe teszed az önsajnálatodat, majd sóhajtasz egy elégedettet, hogy legalább a napi jócselekedet kipipálva. Ez leírva talán profánnak tűnik, de valójában nagyszerű. Menjünk azonban tovább.
A másodlagos pozitív hozadék a kihúzott hát és önmagad elismerése, hogy lám, milyen nagyszerű ember vagyok, az én jóvoltamból ennek a családnak van mit ennie két napig, vagy a menhely megvásárolhat újabb adag száraztápot a blökiknek. Itt kezdünk sunyítani, mert hamis álszerénységből adódóan kevesen valljuk be az érzés felbukkanását, pedig ez is rendben való. Ne szégyelld, ha egyfajta büszkeség tölt el, mert egy adott szituációban nemes és nagyvonalú voltál, amikor más fejét elfordítva véletlenül sem látja meg a feléje nyújtott nyitott tenyeret.
A sunyítás ott kezd fortissimóba emelkedni, amikor ítélkezéssel kapcsolod össze: ennek adok, mert kedves, becsületes arca és kölyökkutyája van, annak viszont nem, mert vizeletszagú, rosszul öltözött, borvirágos orrú alkesz, aki nyilván kannás borrá konvertálná a kapott forintokat a legrövidebb időn belül, mindegy, milyen árfolyamon. Szokás ideológiát is gyártani mellé sebtiben, hogy „én aztán nem finanszírozom a lejtőn való lecsúszását, nem adom a nevemet, pénzemet ahhoz, hogy ez a csöves piáljon”. A helyzet az, hogy akár adsz pénzt neki, akár nem, ő megissza a kannás bort, ha vágyik rá. Lesz@rja, hogyan, de biztosan tudja, hogy a kisboltban képes megvásárolni a feledés vegyipari melléktermékekből előállított, bornak látszó nedűjét.
Láttál valaha szomjasan maradt alkoholistát? Ha nem tőled kapja meg, ad más pénzt, ha nem ad, összegyűjti az üvegeket, ha nem talál üvegeket, elkéri a százforintos bevásárlókocsikat és visszatolja – bárhogyan, de megoldást talál; ebben a helyzetben ő mérhetetlenül kreatív. Azért nem marad józan, mert te nem adtál neki italra valót.
Most érkezünk el az adakozás néhány kozmikus alapelvéhez. A számozás önkényes, fontosságot nem jelöl. Egy: tökmindegy, kinek adsz (pénzt, erőfeszítést, ételt, bármit). Az égiek nem a te ítélőképességedet méricskélik, számukra lényegtelen a célszemély – az a fontos, hogy adsz. Semmi más.
Kettő: „csak a jó szívvel adott adomány hoz áldást” – baromság, úgy ahogy van. Lényegtelen, milyen belső indíttatás nyomán nyitod meg a tárcádat: szánalomból, együttérzésből, számításból. Teljesen mindegy. Az aktus létrejöttében nincs szerepe a kiváltó érzelmeknek, odafönt azt sem vizsgálgatják patikamérleggel, hogy valódi segíteni akarás és jó szándék hatott-e át téged, mikor az adás mellett döntöttél.
Három: aki ad és előbb ad, az kap, mégpedig bőségesen. Egyfajta alapszabály, hogy amit adtál, annak a tízszerese tér vissza hozzád, így vagy úgy.
Vegyünk egy példát: ismered az egyik nagy, ha nem a legnagyobb gyorsétterem-láncot. Jellegzetes színvilágáról és a körülötte fellelhető műanyag bohócokról könnyen beazonosítható, ahogyan az általa árult „ételek” minőségéről is. Ez a cég óriási, dollármilliókban mérhető összegeket fordít jótékony célra, rendszeresen; a nevük valamelyest össze is forrt az adakozással. A termékei viszont közvetlen rokoni kapcsolatban állnak az ipari hulladékkal; legendás kísérletet folytatott egy fotós, aki az egyik menüt minden nap lefotózta, hogy annak elrohadását megörökítse, ám legnagyobb döbbenetére az nemhogy nem rohadt el, de az öröklét felé vette az irányt. A menüt alkotó úgynevezett „élelmiszerek” műanyagos állapotot vettek fel, de ennél is érdekesebb: a művésznő kutyái képtelenek voltak táplálékként beazonosítani az alkotóelemeket. Hogy lehet, hogy egy vállalat, ami szemetet árul, mégis jelentős, számára is megérezhető pénzösszegeket fordít jótékonyságra? Nem lenne egyszerűbb a pénzből ehető és egészséges dolgokat árusítani?
Ez a lánc (is) okos, mérhetetlenül okos. Tisztában van az adás mikéntjével: egy ilyen profilú cégnél utópisztikus naivitás lenne emberbarátságot feltételezni az adásnál, ha a jobb kéz pénzt ad, a bal pedig méreggel eteti emberek tömegeit. Ők azonban tudják, hogy a nagyobb profit – egyik – ára a nagyobb mértékű adakozás. Elképzelhető, hogy a pénzügy szívja a fogát, de a vezetés nyilvánvalóan ragaszkodik a rendszeres nagyvonalú és nagy összegű jótékonysághoz, így sokszorozva meg a jövedelmezőséget.
Ha a Kozmosz figyelembe venné, mivel foglalkozik az adományozó, úgy ez a cég réges-régen csődbe ment volna, ehelyett köszöni szépen, él, virul és növekszik. Teszi mindezt egy olyan környezetben, amikor a világ a tudatosulás felé halad, egyre többeknek válik fontossá, mit esznek és tömegek fordulnak a testi-lelki-szellemi egészséghez vezető út besoroló sávja felé.
Az is ér, ha számításból adsz. Ne hidd, el, kérlek, próbáld ki. Én sem hittem el, mert ezoterikus bullshitnek gondoltam, de nem hagyott a dolog nyugodni és hosszas kísérletezésbe kezdtem, aminek a végkövetkeztetése nem más, mint hogy működik: amit adsz, annak átlagosan tízszerese jön vissza. Nem attól, akinek adtad, nem biztos, hogy készpénzben, de az Univerzum senkinek adósa nem marad. Kérlek, tényleg ne higgy nekem, hanem szerezd meg a bizonyosságot azáltal, hogy próbát teszel: adj, könyveld el az összeget és nézd meg, mi történik. Tűzz ki egy teszthónapot és éld meg, tapasztald meg, milyen a visszacsatolás. Ha teheted, időnként kifejezetten „befektetési” szemlélettel, „nemszeretem” emberek olyan céljaira is adhatsz, mint kannás bor, vagy bármi haszontalanság.
A fenti törvényszerűségek semmiben nem különböznek az egyszerű, a materiális agyrészünk által könnyen elhihető fizikai törvényektől: tökmindegy, milyen szándékkal ejted le a vasgolyót, a gravitáció a föld középpontja felé húzza és hangosan koppan a laminált padlón. Akár szuggerálod a levitációját, akár gyűlölöd a golyót, akár szereted és a szíved szakad a zuhanásától. A gravitáció törvén mindenképpen hat rá, leesik, nagyot koppan és elhallgat. A legjobb, ha a tapasztalatok megszerzése után szokássá változtatod az adást. Ezen a ponton megfigyelheted, milyen gyökeres változás áll be életedben és mennyi, de mennyi csoda ér a mindennapokban.
kép: pixabay.com
