Erről talán a legnehezebb írnom, az egész lemez legmélyebben érintő dala. Mielőtt belemennénk, egy picit járjuk körbe, ki is volt Bobby Sands? A történetét és az angol hozzáállást Margaret Thatcher vezetésével könnyen vissza tudod keresni, erre nem vesztegetnék sok szót, ahogyan ítéletet sem alkotnék, puszta szubjektivitással adom át az érzelmeimet. Megjegyzem, még most, a billentyűket kalapálva, a fülesben hallgatva a rövid, de elfeledhetetlen dalt – nem marad szárazon a szemem. Gyerekként érthetetlen volt számomra az angol pöffeszkedés, arrogancia. Vonzott az IRA misztériuma, az, hogy eszközökben nem válogatva, de tesznek a szabadságért és nem sóhajtoznak, hogy ej, de jó lenne, ha. Amikor kezdtem utánanézni, hogy kinek íródott/kiről szól Dinnyés József szerzeménye, megdöbbentem: vajon melyik huszonhét éves ember képes két hónapnál hosszabban a szabadságért, a hazáért, az elvekért éhezni, majd – gyanítom: lélekben legalábbis mosolyogva – átlépni jelen dimenziónk határait? Úgy, hogy maradt utána egy kisfiú? Köszönöm, én nem vagyok ennyire tökös. A hangszerelés külön figyelmet érdemel, a tradicionális ír hangszerek elképesztően természetesen simulnak bele a harmóniákba, öröm hallgatni, már ha el tudsz vonatkoztatni a zene hallgatása közben a szövegtől. Én nem. Nem könnyű hallgatni való, de belerágja magát a hallójárataidba és emlékeztet valamire, amitől a ma embere talán nagyon-nagyon eltávolodott. Újabb aduász, miért volt Dinnyés Mester a T, mint Tiltott kalapban oly’ sokáig. A témában film is készült.

 

u.i.: amikor a Dinnyés-sorozat végére érek, egy másik dal kapcsán még egyszer vissza szeretnék térni a témára. Ha kényelmességből és érzelmi hullámok spórolásából kifolyólag meg akarom majd spórolni, koppintsatok az orrnyergemre.

 

kép: pinterest.com

Pin It on Pinterest

Share This