Amikor varázslatos dolgokról írok, igyekszem ilyen-olyan módon belecsempészni a mágiát. Legalább egy iciripicirit. Kiváltképp így volt a könyvírás folyamatában. Nyilvánvaló, hogy mélysége és terjedelme miatt nem mérhető a napi bejegyzésekhez egy kötet lekörmölése. Éppen így van ez a spiritusszal is: más nagyságrendben érdemes gondolkodni. A mécses alap, persze; égjen a láng. Kivéve, ha az ember gyermeke nyilvános helyen, példának okáért egy könyvtárban veti papírra első könyvét. Így tettem én is, a hely tehát adott volt. A téma is. Maradt a technika, a módszer, amibe belevihettem a szikrát.

Kézzel írtam, erről egy rövidke videó is szól a folyamatot bemutató minisorozatban. Igen, gyakran tollaztam össze a kezem, még úgy is, hogy jó minőségű íróeszközt vettem – kifejezetten ezen alkalomra. Az „alkalom” megnevezés persze becéző, mert jó pár hónapig tartott; a sárga Rotring golyóstollam pedig úgy járt, mint a kanadai favágó szerszáma: betétet is kellett cserélni benne. Kitűnő eszköznek bizonyult, hogy a 160 oldalas spirálfüzetekbe rójam a sorokat, oldalakat. Hármat is elhasználtam belőlük. Mert kézzel írni igenis mágia; itt lép színre az a bizonyos varázsfaktor.

A három mágikus szám; a kézzel írásban (legalább) három csodás elem rejlik. Egyszerre, természetesen. A képalkotás, a gondolkodás és a rajzolás (ez maga a fizikai cselekmény) triója formálja meg a realitáson túlra és fölé mutató energiát. Nem csak az agyat inspirálja, de a lélek és a szellem is jobban működik, amikor az ember kézzel ír. Persze nem hallgathatom el a nyilvánvaló hátrányokat sem.

Könnyű elfáradni és lassú. Ez a két kitétel – számomra legalábbis – korlátozta az egy nap leírható sorok és oldalak számát. Szűk keresztmetszet. Próbáltam növelni az írás tempóját, akkor pedig végképp olvashatatlanná rondult eredendő macskakörmölésem. Ezzel együtt: megérte. Nyilván, hogy nem bántam meg. Még akkor sem, ha időről időre masszírozgatnom kellett a jobb alkaromat és furcsa kimozgásokat végezve próbáltam tiltakozó ínaimat-izmaimat jobb belátásra bírni. Megérte, mert a tollas kezű emberre vetett különös pillantások szórakoztató értéke bőven kárpótolt a fizikai test szintjén jelentkező kényelmetlenségekért. Nem mellesleg pedig ösztönzött a módszer tovább gondolására.

Bármilyen fejlesztés történjen is, a rajzolás meg kell, hogy maradjon. Ezt alapkőnek tekintettem. Nem hiszem, hogy csak és kizárólag pötyögve képes lennék működni ennyire hosszú távon. Végül – hosszas kísérletezést követően – kialakítottam a tutit. A vázat és az alapokat eddig is rajzoltam, szerteágazó módon, mintha fát, kincskereső térképet alkotnék. Ezt tisztítottam le és gyakorítottam. Immár a nagy rajzok alá kisebbeket rendeltem, végül minden részegység kapott sajátot.

A kifestőkönyv a gyermek egyik leghasznosabb (fejlesztő) játéka. Hál’ Istennek ma már egyre több a felnőtteknek szóló is. Úgy tűnik, a kínálat felismerte, hogy erős kereslet szippantaná fel a termékeket. Hasonló a módszerem. A rajz a váz, amit utána már „csak” ki kell színezni, azaz meg kell írni. Ezt pedig már géppel is megteheti az ember, hiszen a kezdetben ott a varázslat – és amilyen a kezdet, olyanná tehetjük a kiteljesedést. Úgy gondolom, ezzel búcsút inthetek a tollas kezű güzühuszárnak.

A Stellala születése nem csak egy könyvet hozott világra. Sok más mellett az írás mikéntjét is csiszolgatta. A sok tollas lap végül csak könyvvé konvertálódik, ezt pedig már nem is olyan sokára, június 8-án vehetitek kézbe; aznap lesz a bemutatója. A jobb tenyérélemre pedig ügyelni fogok; legyen mentes minden, nem odaillő kékségtől.

kép: pixabay.com

Pin It on Pinterest

Share This