2018. Már 15. 0

Az irgalmasság gyakorlásáról

Az irgalmasság fogalma manapság finoman szólva sem trendi; leginkább az Irgalmas Rend kórházával, fürdőjével kapcsolatban halljuk, de kevéssé használjuk, szinte kikopóban van a köztudatból, s így a közbeszédből is. De mit is jelent maga az irgalmasság fogalma? Nem várt helyen leltem csodálatos segítségre, álljon itt szó szerinti idézetben a Magyar Katolikus Lexikon online változatán fellehető definíció (dőlt betűvel szedve): 1. Isten tulajdonságainak egyike (Isten irgalmassága). 2. erkölcsi erény, mely képessé tesz a segítségnyújtásra akkor is, amikor az igazságosság és a jog alapján az nem várható el. Az irgalmasság az erkölcsileg erősebb, nagyobb lehajlása a gyengébbhez, készség a megbocsátásra. Olvassuk el még egyszer, olyan szép.

Ízlelgessük egy kicsit és máris megértjük, miért került fel a kihalással veszélyeztetett minőségek listájára. Korunk szlogenjeivel nem kompatibilis; a „zsebeld be a hasznot”, „ma kaszálj nagyot, mert ki tudja, mit hoz a holnap”, „az a tiéd, amit megettél már”, „ember embernek farkasa”, „ha én nem lopom el, ellopja más” szellemi kormától feketéllő világban nehéz felfedezni ezt az apró, fehér madárkát, aki leginkább meleg szívek belsejében búvik meg a karvalyok és keselyűk elől. Az irgalmasság nem jótékonyság, nem adható el; nem posztolható szelfivel és karmikus lájkokat sem várhatunk érte. Egyszerűen belső jóérzésből fakad(hat) fel, ha kellően érettek vagyunk és megtettünk már sok-sok etapot utunkon.

Amikor valaki az irgalmasság jegyében cselekszik, azonnal szembesül a balf@sz, élhetetlen, gyenge, puhány jelzőkkel. Jelen világunk nem lát mást, mint a kihagyott ziccert. Nem érdekli, hogy a kapus bokája kifordult, könny patakzik a szeméből és méltatlan lenne ilyen körülmények között gólt szerezni, hát mellégurítjuk a labdát. Az irgalmasság mögött nincs mérhető teljesítmény, nem szorítható statisztikákba sem. Valamiért azt hisszük, az önérvényesítéssel sem fér össze, de gondoljunk csak bele mélyebben: miért is ne? Kevesebb leszek akkor, ha működtetem – idézem újra -: az erkölcsi erényt, mely képessé tesz a segítségnyújtásra akkor is, amikor az igazságosság és a jog alapján az nem várható el? Miért? Mert kevés a fóka, sok az eszkimó? Mert vagy-vagy? Én vagy te? Biztos, hogy én vagyok a lúzer?

Persze nincs veszve semmi. Gondoljunk csak sporteseményekre, időnként vastaps jár, ha felbukkan egy futó, aki segít sérült társának besántikálni, önnön versenyét feladva; az ilyen jelenetek még megpendítik a mélyben feszülő húrokat. Miért van, hogy meglett, kérges küllemű férfiak is törölgetik a szemüket, ha a képernyőn ilyen jelenetek bukkannak fel? Mert emlékszünk. Emlékszünk, de mélyen, nagyon-nagyon mélyen belül, nem a szintetikus emlékezetünkkel, hanem a legmélyebb, emberi rétegeinkkel, ahol ott van az alaplapra vésve: kozmikus lényekként élünk a földön, ember embernek testvére, valójában mindannyian egyek vagyunk.

Tegyünk egy gondolati kitérőt: az irgalmasság nem sajnálat és nem szánalom. A sajnálat és a szánalom érzésében már benne munkálkodik a másik lesajnálása, az a vélemény (akár tudattalan), hogy ő kevesebb, nem képes megoldani a helyzetet, amibe került, csökkent értékű halandó, de én, az ügyes, a szép és a jó, lenyúlok érte és megsajnálva felkarolom őt. Lehet, hogy látszólag hasonlóak, de gondoljunk csak a medvehagymára és a gyöngyvirág levelére: bár külsőleg szinte azonosak, majdnem ugyanúgy néznek ki, egyikük halált hoz, míg a másik nem csak finom, de végtelenül egészséges is. Kellő ismeret – a példánál maradva növényismeret – nélkül könnyen végzetes csapdába csaljuk magunkat a finom lakoma biztos hitében. Ezért legyünk óvatosak, körültekintőek: a sajnálat és a szánalom nem magas rezgésű, kerülendő, ám irgalmasnak lenni valóban emberhez, nagybetűs emberhez méltó minőség; azaz méltóságot ad. Bármiféle elvárás nélkül.

Emlékezzünk: minden és mindenki egy (EGY) és ha nem használunk ki minden ziccert, még nem válunk tehetetlen bohóccá, ám lehet, valami sokkal szebb, magasztosabb részeivé nemesedünk. Ízlelgessük a szót, mint egy újra felfedezett, réges-régen, a nagyi spájzában kicsi gyermekkorunkban ízlelt zamatot: irgalmasság.

 

képek: www.pinterest.com

Szólj hozzá(nk)!