Egyszer megkérdeztem egy kedves ismerősömet, hogy boldog-e. Azért tettem ezt, mert egy nagyon különös élethelyzetet, kapcsolatot választott. A válasza így hangzott: „azt hiszem, hogy igen.” Ekkor tudtam tutibiztosan, hogy nem boldog. Amikor ezt mondod: azt hiszem, boldog vagyok, azt hiszem, jó a párkapcsolatom, az magyar fordításban tagadást jelent. Nem vagy boldog, de próbálod meggyőzni magadat, hogy de és mégis. Nem mered kijelenteni, mert azzal már szemen köpnéd magad, ezért teszed hozzá finomkodva, hogy „azt hiszem.” Párhuzam: ha látod, hogy a zöldséges egy kiló almáért másfél kiló árát számolja, talán nem mondod neki, hogy „barátom, te most átb@szol becsapsz engem”, ehelyett így szólsz: „uram, azt hiszem, rosszul ütötte be a gépbe az árat.” Holott nem hiszed, hanem tudod és látod, mégis finomítasz, talán megfelelésből.

Teszteld magadat és az életedet: hol vagy hajlamos szépíteni-túlozni, kicsit több alapozót kenni a ragyás valóságra. Az „azt hiszem” csodaformula. „Azt hiszem, tisztességesen jártam el ebben a helyzetben” az az ordas becstelenség őszintétlen vallomása. Nem az a fő baj, ha becstelenül viselkedtél egy szituációban, de ne akard a bűzölgő kutyasz@rt arany festékszóróval és kölnipermettel vonzóvá tenni. Légy bátor és mondd azt: igen, ezt rosszul tettem, itt és itt méltatlanul viselkedtem, ebben a kapcsolatban valójában fuldoklom. Mi történik ilyenkor? Először is felszabadulsz, megkönnyebbülsz, mert a frankó kimondása ezt hozza magával. Másodsorban vége az önbecsapásnak, hiszen a hazugság mérge befelé terjedve jóval károsabb a külvilágba szivárgó részeinél. Amint őszinte tudsz lenni magadhoz, kapuk nyílnak meg. Tisztán és pontosan látod magad, az aktuális helyzetedet és onnan már valódi lépésekkel tudsz továbbhaladni a jó irányba és nem a hazugságból fakadó tévúton tekeregsz kilátástalanul. Csak figyeld, mikor mondod ki: „azt hiszem.”

kép: pixabay.com