2020. ápr 18. 0

Csak Győrfi Pál meg ne tudja…

A mai bejegyzéssel kapcsolatosan – a korrektség jegyében – már az elején szeretném rögzíteni, hogy nem várhatók nagy tanulságok, aha-élmények és sorsfordító erejű gondolat-magvak. A téma, helyesebben ürügy a futás. Hobbifutó vagyok, egyben szeretem a határaimat is feszegetni. Két éve teljesítettem egy csodálatosan szép, a Balaton északi partján végigvezetett maratont, majd tavaly kútba ejtettem ennek gyorsabbra tervezett változatát Ráckevén. Ez motivált arra, hogy tömegiszonyomat legyőzve a nagy budapesti őszi rendezvényen fussam meg a magamhoz mért „gyors” 42.195 métert. Itt ki is pipáltam ezt a távot, nem nekem való. Megvolt, köszi, az egómnak jól esett, büszke vagyok rá. Nem mondom, hogy üssetek lapáttal agyon, ha újra ilyesmire vetemednék, de itt és most nem látom realitását, hogy ebben az inkarnációmban még egyszer rajthoz álljak ezen a távon. Nem nekem való, tényleg. Ellenben a félmaratont előtte is szerettem, meg utána is. Az őszi felkészülés során egy addigi legjobbat futottam (1 óra 45 perc) a kicsike, pár száz fős városi versenyünkön. Zárójel: imádom az ilyen meghitt, családias alkalmakat, ahol nincs több tízezres tömeg és minden, ami ezzel jár. Itt kezdtem el gondolkodni, hogy ha nagyon összeszedem magamat, talán 100 perc alá is be lehetne menni és az milyen vagány dolog már a negyedik ikszen túl.

Többször leírtam, most is tartom: aki fut, kicsit (vagy nagyon) őrült. Én is. Ha többet szeretnél erről tudni, nézd meg Simonyi Balázs zseniálisnál is jobb Ultra című filmjét. Felötlött bennem: a lovat a levert akadály után még egyszer ugratják, hogy sikerélménnyel menjen a bokszába. Tavaly nem jött össze az annyira vágyott ráckevei verseny, ahol pedig minden ideális (lett volna). Futóberkekben meglehetősen kapós verseny a Kis-Duna maraton, ahol persze félmaraton is teljesíthető, viszont limitált a résztvevők száma. Ezt tudva a nevezés megnyíltakor éppen egy családállítás szünetében telefonról stipistopiztam a tuti helyemet. Talán nem szép, de megértéssel, együttérzéssel és – igen – kajánsággal olvastam azt a rengeteg hozzászólót, akik lemaradtak az 550 hely valamelyikéről, melyek órák alatt elfogytak. Már elkezdődött a „lécciaddátahelyedet” bejegyzések sora is és csak egy hajszál választotta el a rajthelynepperkedéstől a nevezetteket, mikor az ismert tényezők miatt először kérdésessé vált a verseny, majd lendült a piros zászló: idén elmarad. Nyilván elgondolkodtam, hogy miért nem jön össze másodjára sem ez a ráckevei szaladás, de ha nem, hát nem.

Annál azonban makacsabb, önfejűbb és bulldogosabb vagyok, mintsem kukába dobjam a felkészülést. A kijárási korlátozással harmóniában teljesíthető volt a tizenkét hét második fele is, így az eredeti, április 19. vasárnapi rajt helyett előző szombat hajnalra, azaz mára tűztem ki az én privát versenyemet. Egy versenyt, ahol nincs más résztvevő, csak én és a stopper. A közelemben ismertem egy, a hajnali órákon néptelen, meglehetősen széles, jó minőségű aszfalttal burkolt utat, ahol szintkülönbségről sem beszélhetünk. Előre kimértem 3.520 métert, ezt kellett háromszor oda-vissza, hat hosszon futva teljesíteni a félmaratont. A szombat kora reggel már itt ért, némi bemelegítés után pedig: hajrá! A felkészülés optimálisan sikerült, a formám jó, egy „apróság” viszont bosszantott. Az előre eltervezettnél bő öt kilóval vagyok most több, ami nagyon sok, ha futásról és sebességről van szó. A mértékletesség, az önlegyőzés és az ízek csábítása billegett a mérlegen és mohónak találtattam. Ez a plusz öt kiló jelentősen lassítja az embert, még 187 centiméteres magasság mellett is, de úgy voltam vele: mindent kiadok magamból. Ha elmondhatom 21 kilométer után, hogy végig „nyélgázon” futottam, apait-anyait beleadva, az idő már másodlagos, és ha nincs meg a 100 percen belüli idő, hát senki mást nem okolhatok, egyedül a zamatoknak való nemet mondás hiányát, azaz a jellemgyengeségemet.

Nagyon érdekes dolog egy privát verseny. Nincs tömegrajt, pisztoly és szurkolók. Két bringással, egy futóval és két kutyással találkoztam összesen. Nincs inger. Egy versenyen motiváló lehet, hogy atletikusabb küllemű embert előzöl meg, hogy látványosan fiatalabbak lassabbak nálad – itt szó sem volt ilyesmiről. Igaz, kerülgetni sem kellett senkit. Az első 7-8 kilométer igazi önlegyőzés volt. Többször, a legkomolyabban fordult meg a fejemben a gondolat, hogy most hagyom abba, nincs „szemtanú;” rajtam kívül senki nem tudja, hogy nem egy „mezei” szombat hajnali kocogó vagyok, hanem közel negyed év munkáját csúcsosítom ki egy ki tudja, hogy végződő futásban. Nem szoktam stoppert nézni, az érzésekről meg – futás közben – megtanultam, hogy becsapósak. Sokszor villámgyorsnak érezve magamat mutatta meg az óra, hogy szenior lajhár kategóriában kéne neveznem és néha ellenkezőleg: nem különösebben tempósnak vélt futásról derült ki, hogy a számok alapján toplistás. A félmaraton első harmadáig, bár mindent beleadva futottam, nem éreztem gyorsnak magamat, szúrt az oldalam és nem voltam benne biztos, hogy az út menti bokrok egyikét nem kel majd meglátogatnom. Magamban hisztiztem és az ingerszegény környezetben próbáltam önmotiválni, hogy akkor is, inkább dögöljek bele, de ne álljak le. Nem álltam le. Féltávnál kezdett jobbra fordulni a helyzet.

Aki futott hosszabb távon, esetleg túrázott, vagy bármilyen, fizikai megerőltetéssel járó, monoton tevékenységet végzett valaha is az életében, ismeri azt az érzést, amikor a test fáradtsága átcsap (egyik pillanatról a másikra) egyfajta csodás, eufórikus, meditatív állapotba. Optimális esetben így akár órákat el lehet tölteni, nekem most percek, néha egyben akár öt-hat perc is jutott és ez már jó volt. Pár éve olvastam, hogy ha mosolygunk futás közben, az nagyjából két másodperccel tesz gyorsabbá kilométerenként, az első harmadnyi etap vicsorgása után itt már füligszáj üzemmódban róttam a kilométereket. Kezdett egyre javulni a közérzetem, csak az idő teltével lett egyre inkább melegem, mert a rövidnadrág mellé futópulóvert húztam, ami hibának bizonyult (másik olvasatában intenzív méregtelenítésre adott alkalmat). Az utolsó hosszon már élveztem és bár ekkor még kételkedtem a 100 perc alatti eredményben, tudtam, bármi is lesz, a lelkiismeretem tiszta és jó, mert semmit, de semmit nem hagytam magamban; amit ki tudtam hozni, azt átvittem az aszfaltra. Végül, a „cél” előtt kétszáz méterrel néztem meg a telefonon futó alkalmazást és konstatáltam döbbenten, hogy minden előzetes elképzelést felülmúltam önmagam legnagyobb csodálkozására: 1 óra 37 perc 29 másodperc, 4:37min/km tempóval, ami nem rossz egy negyvenen túli hobbisától. Innen is küldöm köszönetemet Lukács Lászlónak: szintén néhány éve olvastam, hogy 1 óra 45-ön belül tud félmaratont futni. Igazából motiváció volt, hogy ha egy nálam idősebb rockzenész képes erre, akkor nekem is tudni kell, pláne, hogy a jelenlegi életmódomat többé-kevésbé egészségesnek nevezhetem.

Ígértem az elején, hogy elmaradnak a tanulságok és a nagy felismerések, de ha most ide lépnél mellém, halántékomhoz szorítva egy csőre töltött Desert Eagle 0.50-et (2:05-től a belinkelt videón), akkor a következőket fogalmaznám meg. Amíg nem ér véget egy folyamat, ne temesd. Van úgy, hogy a szubjektív, érzelmi oldalad helyett érdemes a külső, objektív „mankókra” támaszkodni (ebben a példában az órára). Az önlegyőzés meghozza a gyümölcsét; külső ingerek nélkül, önmagunkkal versenyezve speciális értéket adhatunk teljesítményünknek. Olyan célt érdemes megfogalmazni, aminek az elérésében nem vagy 100%-ig biztos, de azért hihető és reális. Ja és a Napoleon Hill-i gondolat: mondd el, mit akarsz tenni, de előbb mutasd fel az eredményt.

képek: www.pinterest.com; illetve saját

Szólj hozzá(nk)!