Hang I.: Amit csinál, szükséges, mint perzselő sivatagban az éltető korty víz.
Hang II.: Amit csinál, felesleges, pihentagyú, öncélú álművészkedés.
Hang I.: Ez az ember az egyik leginkább korszerű jelenség csodásan változó XXI. századunkban.
Hang II.: Ez az ember egy elavult őskövület, itt ragadt dinoszaurusz; semmi keresnivalója nincs a mában.
Hang I.: Munkásságával mindenkit megszólít, a malterosvödör mellett álló segédmunkást épp úgy, mint a triplán doktorált akadémikust.
Hang II.: Egyébként is: oly vékonyka rétegnek szól, hogy azt szinte észre se venni.
Nem is folytatom a Hangok vitáját. Ennyiből talán kitűnik: se doboz, se skatulya nincs, amiből ki ne lógna ő. Igen, mondhatjuk: ellentétek és végletek embere – egyik nézőpontból. Ha egy kicsit fordítunk a beállításon, könnyen jutunk a „hoppá” állapotába. Mert a felszín tagoltsága ritka harmonikus egységet ad ki. Olyan embert, aki pont úgy, ahogy van, rendben van és sugározza: azt csinálom, ami az enyém. De ki is ő?
Bősze Ádám. Róla szól a mai cikk. Zenetörténész, zenetudós, műsorvezető. Talán ez a három titulus a leginkább jellemző, leggyakrabban használt címke vele kapcsolatosan. Azért a zenei antikvárius mellett se sétáljunk el, bár ez a minőség egy külön mesét érne meg. A műsorvezetőséggel most nem foglalkoznék, mert a kifejezés elképesztő minőségi végleteket fed le; a prímától a borzalmasig. Aki hallotta annak idején a Bartók Rádióban, látta a tévében, eljutott egy előadására, rendezvényre, ahol ő vitte a szót, tudja jól: kommentátori, házigazdai köntösben is remekel. Vegyük azonban górcső alá a zenetörténész szerepkörét, mert – minden felszíni látszat ellenére – végtelenül izgalmas.
Nem végez életmentő, hatórás, bravúros szívműtéteket.
Nem találja fel a rák sokadik csodagyógyszerét.
Nem forradalmasítja a hulladékfeldolgozást, a széndioxid-semlegesítést és nincs alternatívája a közösségi közlekedés megreformálására.
Mert egyik sem dolga.
Nem ilyen drámai és látványos módon, de sokkal fontosabb, amit tesz, amivel foglalkozik: újra és újra emlékeztet a valódi, emberhez méltó élet lényegére. Ami jóval több túlélésre törekvő vegetációnál. Bősze Ádám munkásságával járul hozzá, hogy az ember felemelje a fejét és a mindennapi cipőorr-fixírozás helyett egy kicsit messzebbre tekintsen. Megmutatja, hogy ismert, talán számtalan alkalommal hallott zeneművek mögött milyen legendák, történetek, érdekességek húzódnak meg. Színeket, illatokat, árnyalatokat kínál. Ennek jelentősége technokrata, uniformizáló, digitális kockásításra törekvő korunkban túlbecsülhetetlen. Különösen, ha ilyen minőségi módon teszi.
Sztorik, háttértörténetek, drámák, szerelmi- és pénzügyek. Talán nem is érdemes kiragadni, hányféle módon mutatja be a komolyzene világát – más perspektívából. Ahogyan beszél róla, és amit elmond, azzal alakítja emberarcúvá ezt a sokak számára elitnek vélt kultúrszegmest. A szavakon lovagolva mondhatjuk: komolyzenéből klasszikust farag, meg- és bemutatva, mennyire árnyalt a színfalak mögötti világ. Bősze Ádám tartja a reflektort, ami bevilágít a kulisszák mögé és rámutat a rejtett érdekességekre, csemegékre. Visszaadja a színeket és árnyalatokat, hogy a halandó, köznapi ember ne érezze magát gumicsizmás bunkónak – mint jelen sorok írója is ifjú korában -, ha „műértő” és „vájtfülű” közönség közönségességével találkozik. Talán éppen ez a legfontosabb:
Korra, nemre, vallási felekezetre, bőrszínre, iskolai végzettségre tekintet nélkül szólít meg és ragad magával bárkit, akiben a nyitottság csírakezdeménye megtalálható. Hiánypótló, űrbetöltő szerepe a mai magyar kultúra szerves része. A jó hír pedig csak most következik:
Immár meg is jelent Nagy zenészek, nagy szerelmek című könyve. Ennek első, október 4-én esedékes bemutatóján ott ülök majd az egyik széken és külön fogok tudósítani. Izgatottan várom!
Addig is: könyvre fel, javaslom mindenkinek!
kép: adambosze.com
