Eredetileg ennek az írásnak az lett volna a címe: egy maraton margójára, avagy mit tanultam négy óra alatt? Ehhez képest némiképpen változott a tartalom. A legelején szeretném leszögezni, hogy szubjektív, személyes sorok következnek, amik az én valóságomon keresztül látják és láttatják a történéseket. Az eredeti címet április első napjaiban találtam ki: olyan jó, amikor látjuk a célt, jelen esetben a címet és már csak meg kell írni, amit megéltem. Tavaly, 2018. márciusában futottam először maratont, Badacsonytomajtól Balatonfüredig, álomszép útvonalon, 4 óra 44 perc alatt. Ez gyengébb időnek számít az általam akkor elvártnál, de intenzív, folyamatos északkeleti, azaz szembeszél fújt, a pálya pedig zömében megegyezett a Balatont megkerülő bringaúttal: le és föl és föl és le. Gyönyörű, de nem gyors. Én is úgy értem a célba, hogy az egyik első mondatom a „soha többé!” volt, ezt tartottam is kis ideig. Ám a kisördög bennem is munkálkodik: mi lenne, ha… Ha intenzívebb edzéssel, sík vidéken futnék még egyszer, akkor a mágikus 4 órán belülre tudnék kerülni. Nem rossz, főleg a negyedik x kapujában.

Számolgattam, keresgéltem, osztottam és szoroztam, majd rábukkantam a Kis-Duna Maratonra: Ráckevéről indul a lacházi oldalon, Tassnál, a zsilipen keresztül behoz a Csepel-szigetre és úgy vissza. A szintemelkedés egy elütött sündisznó magasságával egyenlő, hol, ha nem itt? Bő fél évet készültem a versenyre, az utolsó 12 hétben Richard Nerurkar brit maratonista mérhetetlenül jó edzéstervét követtem, időnként a seggemen hátsó felemen vettem a levegőt, de minden a legjobban haladt és alakult, a terhelhetőségem és a sebességem is nőtt. Elmondhatom, életem legjobb formájában vártam a nagy napot. Tudni kell, hogy aki fut, az valahol, valamennyire mind őrült. Én is. Aki nem hiszi, nézze meg Simonyi Balázs zseniális Ultra című filmjét, megérti, miről beszélek. Az ember gyermeke – én is – könnyen függővé válik az endorfintól, onnantól pedig muszáj futni, nem választás kérdése. A versenyzés egy plusz csupán, sok bolond egy helyen, látjuk egymást, jót mulatok a befeszült arcokon és farizmokon, ahogy sokan feledik: ez csak játék…

Április hetedikére, vasárnapra napos, esőtől mentes időt ígértek, igen enyhe szellővel. Ideális. A cipő éppen annyira bejáratott, hogy harapjon, minden cucc szuper, még az energiazselét is bevetem: kipróbáltam, nem fostam tőle hajtott meg. A négy órán belül futott maraton heroikus dolog, bizonyítom, hogy állhatatossággal, mosolyogva, de kőkemény munkával bármit elérhetek. Minden szál a mágikus 04.07. felé visz, itt csúcsosodnak a dolgok, ez az év egyik kiemelt napja – számomra. Szombaton valami kis kellemetlen érzés kezdett mocorogni a jobb achillesemben. Nem durva, nem vészes, de amikor érzem, hogy van achillesem és nem csak úgy, észrevétlen működik, már nem jó. Ez nem jó. Kenőcs, ráolvasás, „szeddmárösszemagadb@zmeg”; semmi nem hatott. Estére már fájt, éjjel sántítva mentem a fajanszhoz. Vasárnap, a nagy nap reggelén lüktető tűszúrások a jobb lábamban, minden ráterhelésnél. Mindegy, haljak meg, ha nem próbálom meg az utolsó utáni erőmmel és lehetőségemmel. Húzzunk a tizenkilencre lapot. Az eszem már réges-régen tudta, hogy nem fog menni, de a szívem húzott. Irány Ráckeve, rajtcsomagot átvenni, beöltözni, Perskindol, kabalamozdulatok, ilyenek. A tömeg, a tömegpszichózis tényleg enyhítette a fájdalmat. A gigászi tornateremben vacakolva a rajtszám gombostűvel való, önmagam megszúrása nélküli nadrágra rögzítése közben éreztem, hogy ez a szuper cipő lágyan, de határozottan öleli körül a bokámat. Talán nem is lesz semmi baj. Hosszúak a lábaim, nagyokat lépek. Végül is alig 42 ezer lépés, mi az nekem. Majd utána lefekszem és ordítok. Jó lesz.

Nem lett jó. A teremből a bemelegítő zónába mentem, ami már közvetlenül a ráckevei Duna partján volt, festőien szép hely, az öreg pecás éppen pockos kárászt szákol. Minden szép, a Nap kezdi eloszlatni a walesi jellegű párát. Gondoltam, elkocogok a következő horgász ütött-kopott furgonjáig. Elkocogtam. Visszafelé már folytak a könnyeim, a fájdalom és a frusztráció könnyei az arcomon. Mintha kést vágnának minden leérkezéskor, talpzselé és technikai hab ide vagy oda. Ez a háromszáz méter lassú kocogás arra volt jó, hogy az autóig már csak masszívan sántítva tudjak elvánszorogni. Rajthoz állásról szó sem lehet. Sporttáska, amit az imént tettem be a ruhatárba, jöjj hozzám és mennyünk haza, monnyunk le a máról, amúgy torgyánjózsefesen. Álljon tőlem távol minden álszerénység, de minden hencegés is: nem vagyok üveglábú. Divat a futást sérülékeny, sok sérülést okozó sportnak mondani, én ezt nem tapasztaltam. Még a télen, fagyott talajon gyökérben orra bukva is két nap alatt elmúlt a húzódásom. Életem legkomolyabb sportsérülései mind a biciklihez köthetőek, némi légi utazást követően, némelyiknek nyomát máig viselve.

Ahogy a mostani írás címét is előre megalkottam, a sikeresen teljesített maratonért kiérdemelt „jutalomfalatok” is bekészítve vártak. Várnak még. Bírják. Tudtam és éreztem, már akkor, ott, a viacoloros sétányon könnyezve, hogy ez nem arról szól, amiről elsőre gondolnám. Már a hazaúton éreztem, hogy itt és most az „állj meg, vándor” gombot kell elsőnek benyomnom. Tudtam, de nem akartam megspórolni a csalódás és a keserűség érzését, engedtem, hadd jöjjön sűrű, sötét hullámokban. Gyere, pajti, merüljünk meg, mert ha futok előled, majd jössz álmomban, abból meg, köszi, nem kérek. Ez nem egy versenyről szólt, amit „bedobtam.” Tavaly tavasszal négy versenyt terveztem (mindre előre be is neveztem, utaltam a részvételi díjat, hogy tuti ott legyek), hármon el is indultam és minden tökéletesen ment, egyet viszont, az egyik legszebbnek ígérkező zsámbéki félmaratont beáldoztam, pólót, nevezési díjat, mindent otthagyva el sem mentem, mert nem jutott rá időm. Icipicit sem izgatott. Ráckeve eleste viszont igen, mert ez nem a futásról szólt.

Tavaly, az első maratonnál a kérdés az volt: le tudom-e futni a 42 kilométert? Az edzéstervben ugyanis előtte csak nagyjából 32 kilométer van egyben leghosszabb távnak, pont az a lényege, hogy precízen végrehajtva a nagy napra hoz csúcsformába és futtatja le a misztikus távot. Tavaly, a Balaton mellett az idő és a tempó másodlagos volt, a célba érés mindent überelt. Ugyan meg kellett állnom már a nagy füredi szállodákat látva nyújtanom többször is, mert a combhajlítómban a görcs kopogtatott, de beértem. Kipipáltam, megvolt, szuper. Idén viszont már nem kételkedtem a táv teljesítésében. Óriási különbség van aközött, hogy le akarok futni egy maratont, vagy hogy gyorsan akarom lefutni a maratont. A gyors csak önmagamhoz képest gyors, nyilván pont kétszerese a világcsúcsnak… Itt már apróságok is számítanak, étkezés, pihenés, ilyesmik.

Amikor ez egy nap alatt elfüstöl, érdemes gondolkodni. Mit tanultam belőle: elengedni a görcsöt. Elment a verseny, a ráckevei Árpád-híd költői ívén átautózva néztem a rajtbeállást, ahol ott kellett volna lennem. A maratont máskor és máshol is le lehet futni. Semmi nem veszett el. A kondim jó, az izmokat karban lehet tartani, amíg a gyulladás elmúlik. Másfél órával a könnyek után már volt B tervem. Aki látta a fentebb hivatkozott Ultrát, emlékszik Szabó Bélára és az ő privát Spartathlonjára. Aki nem látta, nézze meg. Ki mondta, hogy csak versenyen lehet gyorsan futni 42 kilométert? Miért úszott volna el bármi is, ha vágyok rá? Ahogy írtam: minden futó valahol, élete valamely területén őrült és kicsit kényszeres. Én is, ezt újra leírom és vállalom. Abban a pillanatban érkezett a megkönnyebbülés, ahogyan el tudtam engedni a feszülést, a cakazértisittésmostahogyanelőreelterveztemésmáshogynemlehet-et.

Az elmúlt hónapjaim, az elmúlt fél évem a sebességről szólt, a tempó növeléséről. Nem csak a futásban. Az edzésterv utolsó két hete már lassít, felkészít, pihentet. Ezt jóval nehezebben bírtam, mint a 74 kilométert futtató top hetet. Paksi Zoltántól ered a gondolat, hogy lényegesen nehezebb lelassítani valamit, mint felgyorsítani. Most megélem, hogy előbb lassítani kell tudni, hogy gyors lehessek. Tisztelnem kell a természetet és elhelyezni magamat benne: nem mindig minden pont úgy van, ahogyan eltervezem, a spanyolviasz már készen állt, mikor megszülettem. Elfogadás, passzivitás – ez mind-mind közelebb visz a valódi egyensúly megéléséhez. Vannak fontosabb dolgok a futásnál. A futás – alapvetően – az egóról szól, arról, hogy hogyan, miként lépjük át ás haladjuk meg a korlátainkat. Azért írtam első résznek a mai szösszenetet, mert tudom, hogy hamarosan jelentkezni fogok a másodikkal, amiben a privát körülmények között lefutott, négy órán belüli maratonról számolok be Nektek. Ez bizonyosan így lesz. Hogy mikor, nem tudom, de hamarosan olvashatjátok az érem másik oldaláról szóló sorokat.

képek: www.pinterest.com

Pin It on Pinterest

Share This