Magával ragadó – ezt éreztem a könyv olvasása közben, annak bemutatóján és így fogalmaztam meg impresszióimat a szerzőnek a dedikáláson. De ne szaladjunk ennyire előre. Szerda este, Három Holló. Ez a műintézmény – nevével ellentétben – nem egy matrózkocsma Rejtő Jenő munkásságából életre kelve. A Piarista közben, az Erzsébet híd pesti hídfőjéhez közel kultúroszlopként (is) funkcionál. A 19 órás kezdéssel meghirdetett esemény előtt bő húsz perccel érkeztem. Zakó, farmer, ing – középre belőve; az ember se lefelé, se felfelé ne lógjon ki. Fél percig álldogáltam a lármás utcára kipakolt asztalok mellett és vissza kellett fojtanom a röhögésemet. Mert nem csak holmi nevethetnék bujkált bennem.
Vegyesen kifinomult közönség kortyinkázta szakértő arccal finom borait, társalogva magas/magvas/magasztos témákról. Méterekkel arrébb, a sarkon pedig öblös korsóból germán vikingek vedelték a sört, maximális azonossággal, önfeledt, sztorizós, teleszájas-férfias nyerítve hahotázással díszítve. Áthelyeztem bal lábamról jobbra a súlypontomat és elmerengtem: micsoda világok egymástól papírrepülőnyi távolságra. Mintha fényévek és századok húzódnának. Majd visszarendeztem az arcom, emlékeztettem magam, miért is érkeztem és beléptem az ajtón.
Kedves hölgy, akkurátusan kinyomtatott, ábécérendbe sorolt excel, hamar kipipálja a nevemet, jó időben regisztráltam. Mosolyogva mutatja, hol a lejárat a pince felé. Ez persze se nem dohos, se nem szűkös, ellenben masszív vasbeton. Utóbbi miatt a kint elkészített fotók bő másfél óra múlva érnek célt – ezen a cementes vasalaton holmi mobilinternet-hullámok át nem hatolhatnak.
Nagy zenészek, nagy szerelmek. Ez a kötet címe. Bősze Ádám a lépcső tövénél dedikál, bár nem most lenne az ideje, de tekintettel van azokra, akiknek nyolckor kilőtt puskagolyó módjára távozniuk muszáj. Mit mondjak: elismerésre méltó szerzői attitűd. A könyvről egy keveset már írtam, javaslom most felfrissíteni, mert perceken belül kezdetét veszi maga a bemutató: https://ladonyijanos.hu/egy-ember-egy-munkassag-egy-konyvbemutato/
Száz fő. Ennyire becsülöm az összegyűlt tömeget. Öt széksor padlószinten, egy kicsit, egy pedig jelentősen megemelve, leghátul. Utóbbira pályázom és áldom az eszemet. Jó félméteres lépéssel érhető el, lépcső nincs. A farmer viszont tolerálja az ilyen mozdulatokat, hurrá, fent vagyok, isteni a panoráma. Mind a pódium, mind a hívogatóan teret betöltő zongora a szemem előtt, mondhatni, a lábaim előtt hever. Újabb derültség: kedves, de már nem túl fiatal nénit egyszerűen felrak a tornász-lelátóra izmos férjura. Ha összekülönböznek, el sem tudom képzelni, miként hagyja el a helyszínt az asszonyka. De már fokozódik a hangulat, lassan a gombostűt sem lehet leejteni, úgy kell kinézni, hová dobjuk irányzott csuklómozdulattal. És végre kezdetét veszi maga a bemutató.
Szederkényi Olga a kérdező, a beszélgetőpartner; ő hivatott szólabdákat dobálni. Hálátlan szerep. Alaposan felkészült, az ölében tartott, többoldalas jegyzetére is támaszkodik és magát a könyvet valóban olvasta, legalábbis többször pontosan említ belőle apróságokat. Valahogy azonban egy icipicit fáradtnak tűnik. Önmagában is, Bősze Ádám életvidám, vitális, atmoszférát betöltő lénye mellett halványnak éreztem. Ez a kontraszt végig fennállt, ami nem baj. Kiemelte a zenetörténész-író-előadó erényeit. Akad belőle bőven.
Aki eddig még nem látta, csak a rádióban hallotta, arcot kapcsolt a hanghoz; tanúja voltam ilyen sustrogásnak. Egy abszolút hiteles, szerethető figura; helyén vannak a gesztusai. Mondhatni, színészeket megszégyenítő módon játszik az arcával. Remekül felépített jelenség, amiben a legszebb, hogy semmi, de semmi szerkesztettség, tudatos, izzadságszagú munkálat nem csíphető tetten. Nincs látványos selfbranding, minden gördülékeny. Ez öltött testet a könyvben is, amiről így, a beszélgetés közben azért pár szót ejtenék:
Masszív, keményfedeles. A mai, hírhedten egeket karcoló papírárak mellett dicséretes a kitartás az értéket megjelenítő borítás mellett. Színes, illatos, abszolút huszonegyedik századi. Remek grafika, az idézett levelek türkizes kékkel szedve, sok-sok QR kód mutat az aktuális muzsikákra. Egyszerre időtálló érték és abszolút modern. Megszólítja azt is, aki amúgy nem szívesen vesz a kezébe hagyományos, nyomtatott könyvet. Súlya van, miközben felhőtlenül, ám magas minőségben szórakoztat. De erről külön fogok még írni. Most a kezemben tartom, hallgatva az eszmecserét a színpadon, ami már érezhetően a vége felé tart, tisztelve az egyórás keretet. Pár kérdés, majd felharsan a taps, a tömeg egy kisebb része eloszlik, a másik pedig jó magyar szokás szerint ügyes pozicionálással rendeződik sorba, hogy személyre szóló, szerőzi sorokat, azaz dedikálást kapjon.
Sznob és prűd. Maximálisan egyetértettem és az illendőnél talán egy fokkal erőteljesebben bólogattam, mikor Bősze Ádám e két jelzővel illette a komolyzene-rajongókat úgy általánosságban. Szerencsére bőven tiszteletét tette a kivétel is, de láttam olyan illetőt is, aki enyhe fintorral, jobb meggyőződése miatt, a vele érkező, lelkes házastársra tekintettel vette kézbe az ízléses kivitelezésű könyvet. Mintha valami olyasmi lenne, amit a macska hozott be a kertből, egy nagy, lapos kő alól. Pedig erről szó sincs.
Húsz perc. Nagyjából ennyit töltöttem a sorban, mire átnyújthattam a könyvet dedikálásra. Addig olvasgattam belőle, el-elcsíptem érdekes párbeszédeket; mondhatni, miniatűr kultur-szociális tanulmányokat végeztem, persze teljesen öncélúan, ahogy azt kell. De most én következem a kedves fiatal pár után.
Bősze Ádám állja a sarat. Nem látszik rajta fáradtság, azonos lendülettel köszönöm mindenkinek és vált szót, majd meglepően takaros kézírással ajánlást ír és szignózik. Kezet fogunk, elköszönünk, a sor mögöttem is – ha nem is kígyózik már, de egy kisebb hüllővel lehetne jellemezni. Fellépdelek a kávézóba, ahol – csodák csodája – megérkezik a térerő. A korábbi erőlködés után kiröppen a bemutató előtt készített pár kép, majd gyorsan lepötyögöm, miért csak most történt meg mindez. Kicsit melegem van, hiába vékony a zakóm, odalent azért átmelegedett a levegő. Ami kint már frissebb; újabb, ezúttal elégedett mosolyt érdemel.
Remek este volt, köszönöm, köszönjük.
Magával ragadó – újra ez a kifejezés jutott eszembe. Ember, könyv, esemény egyaránt.
kép: szerzői
