eAmikor nem égtájként beszélünk nyugatról, a fejlettség szinte az első jelző, ami a névhez ragad. Ami nyugati, az kifinomult, kipróbált; lelkiismeretes mérnökök csiszolták a tökéletesnél is jobbra. Kiforrott, az elérhető legjobb változat. Olyasmi, ami másutt, különösen keleten el sem képzelhető. Nem csak technikára gondolok; akár társadalmi berendezkedés, szokások, habitus egyaránt játszik. Pedig nem biztos, hogy arannyal szedett szentírás a nyugat tutisága. Sőt.

Ha megengeded, saját példát gombolyítok. Kisgyerekes apukaként a baba- és gyermekhordozás lelkes hívője és gyakorlója vagyok. Mindkét lurkó igen sokat tölt(ött) rajtam; elöl-hátul, ruganyos kendőben, csatos-hevederes kombinált hordozóban, aluvázas túrakészségben. Imádtam, imádom és amíg lehet és beférnek, imádni is fogom. Komplett irodalom szól az előnyökről, nem mennék bele, nem az asztalom. Egyszerű haszonélvezőként, mosolyogva viszem őket nap nap után – magamon.

A szülő-baba/gyermek testkontaktus fontosságáról szintén nem én írok először. Ezer és egy pozitív velejárójáról polcokat tölthetnénk meg. Az érdekességre egy kedves szülész-nőgyógyász hívta fel a figyelmünket. Vele a véletlen szerencse sorszerűség és a vezettetés hozott össze. A természetes szülés híve és szószólója, így nem lepett meg, hogy örömmel látta, pár hetes kisfiunk rám kendőzve szundikált, mikor találkoztunk. A mesét tőle hallottam:

Komoly kutatás támasztja alá, hogy a természeti (ezt a fejlett nyugaton „elmaradott” jelzővel illetik húzzák le) népek régen is hordoztak, ma is azt teszik. Gyakran azért, mert egy vászonkendőt képesek kigazdálkodni a szűkös családi büdzséből, egy akármilyen babakocsit már nem. Akárhogy is, így alakult. A felmérés egy éves korig megdöbbentő különbséget mért a – szinte – folyamatos szülői testkontaktusban lévő, azaz hordozott és a steril, babakocsis, külön altatós, fejlett nyugati gyerkőcök között.

Szignifikáns idegrendszeri, életrevalósági előnyt élveztek az előbbi csoportba tartozó csöppségek. Később ez az előny elolvadt, ennek azonban már financiális okai vannak. Nem telik kielégítő minőségű táplálásra, az életkörülmények is rosszak, de az alapot, a legfontosabb első évet bizony az „elmaradott” keleti kendős minőség vastagon behúzta.

Ez az orvos a két lábon járó hitelesség. Nem azért, mert hanyatt szoktam esni a fehér köpeny és a hozzá társított isteni minőség előtt. Sőt. A viselője, annak jelleme, az általa asztalra pakolt dolgok a meghatározók. Ez a férfi kimagaslót nyújtott, nem volt miért kételkednem egyetlenegy szavában sem. Emiatt – és persze eredendő lustaságom okán – nem keresgéltem utána a kutatásnak. Elhiszem és hiszem, így van. Meg persze tapasztalom is.

Nyilván ezer és egy tényezőt számba kell venni. A mai értelemben vett hordozóeszközök nem túl régen érhetők el szélesebb rétegek számára épeszű áron. A negyedik ikszen túl nem fogok reklamáló levelet írni a szüleimnek, ugyan már, miért nem kötöttetek magatokra. Azaz: ne érezd találva magad, ha korábban szültél, neveltél gyerkőcöt. Akkor se, ha most teszed és nem hordozol. Mert nincs rivalizálás, sem versengés; ez nem fociöltöző és végképp nem farokméregetés. Mi sem áll tőle távolabb.

Egyszerűen csak rápillantunk, a kultúrák különbözősége milyen elképesztő eltéréseket termelhet ki. Nem vagyok babakocsi-ellenes. Még akkor sem, ha nemigen használjuk. Vettem ugyan kéz alatt egy remek, háromkerekű futómodellt, de azt csak rendeltetésének megfelelően, futásra és futás közben használom. Az azonban szöget ütött a fejemben, ami az egyik fővárosi elit plázában történt.

Helyhez kötött ügyintézés szólított oda; más alternatíva nem kínálta magát, hát odamentünk. A mozgólépcsőn két fiatal anyuka jött szembe. Mi föl, ők le, de nem képletesen, csak a menetirányra értve. A két babakocsi egy-egy nem is olyan gyenge használta autó árát is bőven fedezte volna. Státusszimbólum, a túlzó jómód szükségtelen demonstrálása. Nincs is ezzel baj. Akkor, ha a harmónia része. A két hölgy láthatóan nem állt egymással rokonságban. Mégis: azonos, szemmel verős-ölős, végtelenül irigy fullánkos pillantások. Csak azért, mert önfeledten nevetve, hordozóban szundikáló babával mertünk létezni. Nem belemenve a „látszatharcba.”

Torz, fals, nemszeretem élmény. Nem is írtam volna le, ha nem érezném szükségesnek. Tudj róla. Ismerd és kerüld. Nem kéne, hogy így legyen. Ki mondta, hogy a nyugati ember nem találhat vissza itt-ott a természethez, a normalitáshoz, az ősi-örök értékrendhez? Miért okozna problémát? Emlékezz: nem kell befeszülni. Akit zavar, hát lelke rajta. Engedd meg neki. Csak ne vedd fel a kesztyűt.

Ha a lábad előtt hullott is a sárba, át tudod lépni, mégpedig elegánsan. Különösen egy ennyire fontos életterületen. Mert amit teszel (vagy éppen nem teszel, esetleg elmulasztasz megtenni), azzal mintát adsz. Még akkor is, ha csemetéd édesdeden alszik rajtad. Ha nem is látja a szemével, a térbe, a morfogenetikus mezőbe, a kollektív tudatba épp úgy belelapátolod, mintha 4K minőségben kameráznád.

Minden feltörő ellenérzés, legyen pro vagy kontra, lecsillapítható. Általad. Érzelmi háborgásból hidat tudsz építeni a nyugalom és a kiegyensúlyozottság birodalmába. Ki is nevezheted alapvetésnek, még ha éveken át csupán percekre részeltetsz belőle. Ennyire egyszerű. Mert nem „csak” hordoznak az „elmaradott” keleti népek. Nem hiszik: tudják, hogy az élet örök. Ebben a testben ugyan előbb vagy utóbb véget ér, de csupán egy láncszem. Ennek megfelelően bölcsességgel élik napjaikat. Nem olyan óriási titok, amit ne tehetnél magadévá – akár itt és most.

kép: pixabay.com