Van egy nagyon jó, időtálló, univerzális válaszom a kérdésre: miért hosszú a hajam? Ugyanazt felelem, mint a kamaszfiú: az a bizonyos fiatalember, akivel – azt hiszem – nem olyan ciki találkoznom, mint ahogyan Karinthy Frigyes örökbecsű novellájának főhőse élte meg. Egyetlenegy szó: önfelvállalás. A kifejezés ugyanaz volt akkor és most. Akkor, azaz a kilencvenes évek második felében – egészen 1998. augusztus végéig. Ott és akkor nálam nagyobb hatalom bírt rá, hogy fodrászhoz menjek és sűrűn gördülő könnyek közepette intsek búcsút a rockersörénynek. De csak röpke egytucat év erejéig, nem tovább.
Lázadás. A tini énem motivációja nem más volt. Különbözni a tömegtől, de nem „csak úgy.” Lehetőleg megbotránkoztató módon. Azért van a pógár, hogy pukkadjon.
A hosszú hajért meg kell küzdeni. Nem adják se ingyen, se csettintésre. Jó másfél átmeneti évet kell kihúzni. Lányok/hölgyek/asszonyok esetében jóval könnyebben járható út. Ezer és egy remek, csinos, divatos frizura készíthető a rövidtől félhosszún keresztül megnövő hajzatból. Szóviccel élve: a hímnemű egyedek hátrányos hajzatúak, mert már egy egyszerű, minden sallangtól mentes, vékony fekete műanyag hajráf is Sickratman legismertebb dalának címét, refrénjét és általános mondandóját váltotta ki. Mondom: más idők jártak akkortájt. De én kitartottam. Kellett a hosszú lobonc, a rockerüstök. Különösen abban a környezetben.
Budai iskola, tehetős, jómódú, befolyásos szülők gyermekei. Nyilván akadtak kivételek, nem csak én voltam kakukktojás. Acélvárosokban, ipari övezetek közelében más a demográfia, ezáltal a tanulók összetétele is drámaian különbözik attól, amiben okultam. Ezért kínált kitűnő lehetőséget az eltérés, a kiemelkedés, a különcön különlegesség hangsúlyozására a növesztett rőzse.
Negyed évszázad. Huszonöt (számokkal kiírva: 25 esztendő). Elképesztően hosszú idő. Azt gondolná az ember, hogy irgalmatlanul lassan telt el. Pedig mintha csak egy villanás lett volna. A mágikus huszonötnél valamivel több telt el az érettségi óta és szinte vonásra pontosan ennyi a bevonulás napjától (1998. augusztus 25., Kalocsa). A Magyar Honvédségtől kapott, derék postásunk által átadott és tértivevénnyel igazolt nemzeti csíkos papírdarab ösztökélt a hajvágásra. Drasztikus módon. Akkor még nem sejtettem – nos, nem azt, hogy békaemberekkel fogok találkozni. De csupán halvány sejtelmekkel bírtam, mit is jelent számomra a hosszú bozont. Ahhoz sok víznek kellett lefolynia a hátamon – és egy kevésnek a Dunán is.
Gyönyörű májusi nap. Sose fogom elfelejteni. Nem csak azért, mert irgalmatlanul berúgtam a leszerelés alkalmából. Az is emlékezetessé tette, hogy 255 nap kényszerélet után – ’99. tavaszán – újra megéreztem a szabadság ízét. Első valós tapasztalatomat nyertem arról, mit jelent, hogy azt, akkor, úgy és azokkal tehetem, amit éppen akarok, szeretnék, vágyok. Nem kis dolog, na.
Munka és felsőoktatás együtt, egyszerre. Azt gondoltam, megkomolyodva kezdek felnőtt életet. Próbálkoztam, értem is el sikereket. Hol kisebbeket, hol jelentősebbeket. Persze gáncsból és pofonból is kijutott, mert az élethez elengedhetetlen némi savasság és őrölt fekete bors. Valami azonban hiányzott, amikor tükörbe néztem. Évek teltek el, mire ráébredtem, mi több, rádöbbentem: én egy hosszú hajú ember vagyok! Valami végezetes tévedés, fatális, bántó elcsúszás, hogy ott vagyok, ahol, azt csinálom, amit és úgy öltözködöm, ahogyan éppen akkor. A rövid, ápolt, rendszeresen fodrászolt frizuráról már nem is beszélve. Hiba a rendszerben, hahó, tessék gyorsan kiigazítani!!
Neki is láttam buzgón, elkezdtem növeszteni a hajam. Az élet persze visszakanyarította az egykori reakciókat. Állami hivatal, ügyfelekhez megyek, mi ez az ápolatlan, nyíratlan, gondozatlan hajszerkezet? Fejcsóválás, rosszallás. Semmi más különbség nem mutatkozott, csak a pozíciók: immár nem tanárok, hanem főnökök juttatták kifejezésre nemtetszésüket. Akkoriban már hidegen hagyott. Egyik kedvenc filmem, a Harcosok klubja ugrik be a munkahelyi hajnövesztés lelkiállapotának illusztrálására. Igyekszem hűen idézni Edward Norton monológját, amint az irodájába lépő főnökének döbbent arcát kommentálta: „rajta a sárga nyakkendője volt, rajtam akkor már semmilyen.”
Dolgoztam, de nem azonosultam azzal a szereppel, amit nap nap után el kellett játszanom. Nem vezető tanácsos voltam, hanem egy eltévedt rocker, egy idegen, aki valamilyen, általa – addig – folytatólagosan elkövetett hibák, tévedések és sorstévesztések miatt éppen ezt a munkakört tölti be. Mint a Csillagporban: vannak inasok és vannak fiúk, akik éppen inasok. Én szerettem Tristan szerepében tetszelegni. Erről amúgy tavasszal már írtam egy cikket, ott bővebben kifejtettem a lényeget: https://ladonyijanos.hu/te-vagy-a-fohos/
Érett már a kilépés, telt a pohár, a cseppek csak verték apró, koncentrikus köreiket. Mire a végső, nagy levegővel kiugrottam, már hosszú haj keretezte szabadságra mosolygó arcom. Felégettem a hidakat, az akkori nagyfőnököt (belátom, ez nem volt szép dolog) egészen egyszerűen kiröhögtem, hogy a lelépési módom miatt öt évig ne is álmodjak arról, hogy visszamehetek. Nem szeretem a rémálmokat – ezt nem ilyen kedvesen válaszoltam a „riogatásra.”
Az idő vasfoga elrepült felettünk. Ezt Rejtő Jenő írta és milyen igazságot nyilatkoztatott ki. Hosszú hajamba immár ősz vegyült, de kit érdekelt? Szabad voltam, mint a madár. Visszakaptam, sőt: visszaszereztem azt a kamaszt, a fiatalemberemet, a belső ifjamat. Átmentem az önfelvállalás vizsgáján. Mert ide lyukadtam ki, ahogyan gimnazista koromban is, csak ebben az élethelyzetben egészen mást jelentett.
Ha valaki kérdezi – és szentel rá pár percet -, ezt a sztorit szoktam elmesélni. Ez a válaszom a hosszú hajra. És nem, nem zavar, hogy ősz. A legkisebb mértékben sem. Nem fogom befesteni, az biztos. Se festék, se nullás gép. Ez vagyok, ilyen vagyok én. Pont.
kép: pixabay.com
– ha tetszett a bejegyzés,
– ha szeretted olvasni,
– ha örömet okozott,
megköszönöm, ha támogatod a munkám és a következő bejegyzések elkészülését:
