Egy éven át reggelente Szepes Mária öröknaptárának üzeneteit olvashattad az oldalon. Nem titok, nagyra tartom és végtelenül becsülöm Mária néni munkásságát. Ma egy kicsit hosszabb idézet következik tőle, mielőtt bepötyögöm, engedd meg, hogy beszéljek a környezetéről. A Pötyös Panni-sorozatot biztosan ismered, bár helyesebb lenne azt írnom: nem tudod nem ismerni. Az első kötet 1953-ban látta meg a napvilágot, mai idézetünk az 1989-ben megjelent „Pöttyös Panni az idővonaton” című kötetből származik. Itt Panni a jövőbe utazik; a részletekbe való túlzott belemerülést elkerülve elég annyit leírnom: egy mesterséges környezet fogadja a háromszáz évvel későbbi időbe csöppenő kislányt. Bekerül egy megfigyelő objektumba, ahol éppen két nővér(ke) „nyugtatja” esti alvás előtt, innen következzen szó szerint:
„Vedd be a táplálékod és aludj! – mondta. Az ő hangja is éles és érdes lett. – Majd én vigyázok rád. Erre éjszaka nincs szükség! – Felnyúlt és kattintott valami kapcsolón. A tükör fénye kialudt, a szobára rózsás, kellemes félhomály borult. A nővér hirtelen lehajolt Pannihoz, és a fülébe súgta: – Most már nem figyelnek bennünket. Nemsokára visszajövök és még mesélni fogsz Szeramisz apóról. Nekünk tilos beszélni róla, pedig sokan vágyódunk oda innen… Itt semmi sem igazi, és senki sem szeret senkit.
Arca már odasimult Panniéhoz, aki hálásan megsimogatta. A nővér felegyenesedett.
– Nahát! – súgta halkan. – Ilyet én még… – A szeméhez nyúlt, és az ujjával. egy legördülő könnycseppet fogott fel. Csodálkozva nézte, elmosolyodott, megfordult. – Jövök! – súgta lélekzethalkan, azután kisietett.
Panni valóban nem érzett már éhséget, és a rózsás, kellemes félhomály megnyugtatta. Talán el is aludt egy kicsit, de felrezzent. Nemcsak a nővér, de egy alacsonyabb, fiatalabb nő is állt mellette. Pannit mintha a rá vetődő tekintetek keltették volna fel. A nővérekre mosolygott. Mindketten viszonozták, és lekuporodtak az ágya mellé.
– Mesélj Szeramisz apóról és az ő zöld, virágos birodalmáról, meg a kis állatokról! – sürgette a fiatalabb izgatottan.
– Miért nem mehettek el ti is oda? – kérdezte Panni.
– Mert a vezetőink azt gondolják, hogy minden veszély forrása a zabolátlan, vad természet volt. Az emberek minden baja onnan származott.
– Nektek itt nem jó?
– Mindenünk megvan, mégsem vagyunk boldogok. Majd meglátod, miért.
– Hogy hívnak benneteket? Az én nevem…
– Tudjuk. Pöttyös Panni. És ez nagyon szokatlan nálunk. Izgalmas. Mert nekünk nincs nevünk. Csak számunk. Az én számom kétmillió-tizenkettő – súgta a fiatalabbik.
– Az enyém kétmillió-három. Mert idősebb vagyok.
– Kell, hogy az embernek neve legyen! – jelentette ki Panni halkan, de határozottan. – Majd én elnevezlek benneteket!
– Igazán? Megteszed? – szakadt ki a két nővérből szinte egyszerre.
– Te Viola leszel – mutatott Panni a fiatalabbra -, te pedig Ibolya!
– Mi az a Viola és Ibolya? – kérdezték csodálkozó szemel.
– Virágok. Szép, illatos, színes virágok. Gyönyörűek.
A két nővér elnémult a boldog csodálkozástól, és közelebb húzódtak Pannihoz. Kezüket a kezére tették.
– Mesélj! – kérték.
Panni mesélni kezdett Szeramisz apó édenkertjéről, de önmagáról, szüleiről, kistestvéréről, Imamáról, Rónai bácsiról, Kockás Petiről, Matyi Tamásról is.
– Te együtt élsz a szüleiddel, a nagymamáddal és a kistestvéreddel? – kérdezte végül a fiatalabbik nővér tágra nyílt, ámuló szemmel.
– Persze
Mielőtt Panni újabb kérdésre válaszolhatott volna, az idősebb nővér megfogta a fiatalabb vállát.
– Nekünk most már mennünk kell. Késő van – mondta. Panni gyorsan átölelte mindkettő nyakát, és puszit nyomott az arcukra.
– Ez mit jelent? – kérdezte a fiatalabbik az arcához nyúlva, ahol Panni megcsókolta.
– Azt, hogy szeretlek benneteket! Ti nem szoktátok megölelni és megcsókolni azt, akit szerettek?
– Nálunk… ilyen ósdi szokások már tilosak!
– Kár! – szakadt ki a fiatalabbikból, és ő is adott egy ügyetlen puszit a kislánynak.
– Miért tilosak?
– Valamikor… az emberek így fertőzték meg egymást. Bacilusok, vírusok jutottak egyikről a másikra. Járványok törtek ki. Ma már nincsenek baktériumok és járványok sem. Azért nem érintjük meg a másikat soha. Eszébe se jut senkinek. Csak egymás mellett élünk és…
– Nagyon egyedül vagyunk! – jelentette ki a fiatalabbik, de a másik már magával húzta.”
Eddig az idézet. Mint írtam, 1989-ből származik. Legyen szép estéd/napod, attól függően, mikor olvastad a mai bejegyzést!
kép: mora.hu
