A világ változik. Ennél nagyobb közhellyel nehéz lenne bejegyzést indítani. Mindig is változott, éppen azt teszi most is és a jövőben is folyton-folyvást alakul; ez a természete. A jelenlegi azért érint mélyebben és erősebben, mert most, benne élünk, és – megkockáztatom – intenzívebb az eddigieknél. A változást pedig nem szereti az ember gyermeke. Legalábbis ezt tartják.
A változás maga az élet. A mozgás. Az átalakulás. Amikor ez megszűnik, arra szokás mondani: beállt a halál. Ennek ellenére és mégis: valahogy úgy alkotta meg a jóisten az embert, hogy ritkán tapsolja vörösre a két tenyerét, mikor ráköszönt a változás. Ennek oka is van, mégpedig jó. Egyszerű védelmi mechanizmus, amit oly’ gyakran címkéznek „egó”-nak. Ő az, aki vigyáz rád és rám és ennek legjobb módját az állandóság konzerválásában látja. A dolog kulcsa az, hogy te vagy a főnök és ő dolgozik érted, nem pedig fordítva. Amint ezt érted, már nyertél. De nézzünk rá a „rettegett” változásra, mert megér egy misét.
Mit hoz a holnap? Akkor most mi lesz? Ami volt, ha nem is a legjobb, de legalább ismertem, megszoktam, alkalmazkodtam hozzá, most mi a manót csináljak? Végtelen számú, hasonló tartalmú kérdés sorjázik, amint változik körülötted a képlet. A kérdőjelekbe nem is nehéz belelátnod a horog szimbólumát. Ez azonban nem pockos pontyot hoz a szákba, hanem félelmeket társít a fordulatokhoz. Jó éles-hegyes, szakállas japán horoghoz méltóan akad is, nem könnyű szabadulni tőle. De nem is lehetetlen.
„Élj változó világban!” – több Moldova-kötetben köszön vissza a régi kínai átok. Nem vérhast, nyílt, szilánkos csonttörést, elviselhetetlen szomszédságot, hanem állandó változást kíván a régi és bölcs (?) kínai az ellenségének. Igen, ez a minőség nem képzelhető el félelem nélkül. Maga az érzelem pedig olyan, mint egy hosszas lóca. Sok mindent rá lehet ültetni.
Rettegést, berezeltetést, a másik diszperzit-színűvé sápasztását nem méltó. Mégis, nem kell győzködjelek, hogy bólogass, tömegek csinálják és élnek vele. De miért? Az ok olyannyira egyszerű, banális, hogy szinte le sem merem írni. Az azonnali, intenzív visszajelzésért. Legyen szó egy vezető „hír”oldalról vagy a szomszéd Manci néniről. Egyre megy. Mert a működés módja tőazonos.
Lájkok, megosztások tömkelege, busás, ropogós pénzért értékesíthető hirdetések – ez motiválja a „nagyot,” az intézményesített rettegtetőt. Jól értesültség, a környék „hírközpontja,” bennfentes tudás – ez élteti az otthonkás szomszéd nénit, aki félelmedből táplálkozik, jó kullancs módjára. Mit kockáztatsz azzal, ha így működsz? Feléled a jövőd. A szó legszorosabb értelmében.
Aláásod a saját hitelességed és ennél – hidd el – az sem rosszabb, ha azon az ágon állsz, aminek a tövét hangosan berregő láncfűrészeddel pont most készülsz levágni. Amit jósolsz, az a koromfekete jövőkép ugyanis az esetek többségében nem jön be. Az Istennek sem. Egy idő után pedig – az első rémületet követően – a másik már legyint is egyet. Hagyjuk. Ha pedig egyszer majd tényleg komolyra fordul a dolog, már a kutya se hisz neked, magyarázhatod akárhogyan, hogy most tényleg, istenigazából jön a cunami, a békaeső, a sárgaláz. Már nem érdekel senkit. Miattad. De ennek nem kell így lennie.
Mérlegelj, de fogalmazhatok úgy is: döntési ponthoz érkeztél. Megéri-e? Tényleg és igazán? Sose késő „lejönni a szerről” és visszafordulni a lejtős útról, ami a végtelen mocsárba vezet. Sose. Neked se. Mérlegelj:
Tényeket, értesüléseket közölhetsz objektíven, mint egy hű közvetítő. Ez értékes is lehet és bátran nevezhetjük magas szintnek. Az alacsony szint a riogatás, a mocskos játék a másik (beszűkítő) érzelmeivel. Olcsó dolog.
Emlékezz: az élet minden területén mondhatsz nemet. Mondj hát nemet! Így nemesedsz.
kép: pixabay.com
– ha tetszett a bejegyzés,
– ha szeretted olvasni,
– ha örömet okozott,
megköszönöm, ha támogatod a munkám és a következő bejegyzések elkészülését:
tényleg mindentől össze kell rezzenned??
