– Üdvözlöm!
– Jó napot! Hogy érzi magát?
– Köszönöm, mostanra kipihentem a pihenést.
– Milyen szép nyitókép. Sokat elárul a pillanatról. Ha nem mondja, azt hinném, egész álló héten túlórázott.
– Nem, szó sincs róla.
– Akkor mitől ráncolja ennyire a homlokát – dacára a kipihent pihenésnek?
– Tudja, most, hogy visszatértem, vagyis inkább visszacsöppentem a valóságba, kicsit mellbe vágtak a történések.
– A történések vagy a hírek és tudósítások?
– Miért, a kettő nem egy és ugyanaz?
– Persze, hogy nem. Időnként közük sincs egymáshoz, az viszont mindennapos, hogy egy úgynevezett „hír”-re rá lehetne írni: nyomokban tényeket is tartalmaz.
– Mit akar ezzel mondani?
– Azt, hogy amit az imént hírnek meg tudósításnak neveztünk, az rendszerint manipulatív, az érzelmekre ható, jellemzően félelmet generáló produktum. Nem az a célja, hogy maga tájékozott legyen.
– Pedig én ezért olvasom vagy nézem.
– Mert követi a régi mintákat.
– Nem látom be, hogy ez baj lenne.
– Önmagában nem is. A cél nem az, hogy információkhoz jusson. Azok is érkeznek, de morzsákban. Minden egyes tényt gondosan szubjektumokba, véleményekbe csomagolva kap meg. Csak hogy tudja, mit gondoljon róla, mert – mint azt a szerkesztők feltételezik – maga nem sokkal értelmesebb egy pár krinolinnál. Ezért a közléssel együtt azt is előre megrágva oda kell készíteni, pontosan a szeme elé, eltéveszthetetlenül, amit az adott minőséggel összefüggésben vélekednie kell.
– Tényleg, most, hogy mondja, valóban így történik. Csak ezt nem szoktam átgondolni.
– Se maga, se senki. Éppen ez benne a zseniális, egyben a végtelenül méltatlan is. Technikailag ugyanis bravúros a kivitelezés, a gondolatformálás kivitelezése parádés.
– Köszönöm szépen. Akkor ezzel azt mondja, mindenkit megvezetnek?
– Ez a kifejezés egy kicsit erős. Inkább úgy fogalmaznám meg: erős a terelő szándék, mégpedig úgy, hogy éreztetik a nézővel, olvasóval: nincs más alternatíva, csak az az egy abszolút igazság létezik, amit az ő orgánumuk harsog.
– De mi a helyzet az inflációval? Mert azt nem vitathatja, hogy tényleg vágtázik!
– Látja, most nyakon csíptem. Vágtázik. Egy cselekvő ige, ami érzelmeket fejez ki. Az ösztönös, tudatalattijában hozzá társuló kép egy szilaj paripa, amint a végtelen mezőn akadálytalanul, egyben megállíthatatlanul száguld.
– Hogy jón a ló a pénzromláshoz?
– Úgy tűnik, ma zsinórban adja a magas labdákat. Pénzromlás. Ő a másik. Mintha a múlt heti franciasaláta büdösödött volna a hűtő sarkába. Akarja, hogy tisztába tegyük a két fogalmat?
– Megköszönném. Ugyanis nem csak értetlenül álok, de egy kicsit fel is bőszített.
– Ezt örömmel hallom. Akkor tessék: infláció van. Mit is jelent? Valaminek az ára emelkedik, mégpedig tartósan, folyamatosan. Jellemzően szinte mindennek egyszerre, attól válik társadalmi szintű jelenséggé, amiből a problémák adódnak. Ha csak a zongoraláb-alátét ára emelkedne meredeken, keveseket érintene, a visszhangja pedig úgyszólván a nullához tendálna.
– Eddig tudom követni.
– Remek. Az árak tehát emelkednek, az összesített áremelkedést pedig szokás százalékban kifejezni az előző évi értékhez képest. Az előbb beszéltünk a beszűkítő érzelmekről, amivel tálalják mindezt: pusztító, vágtázó, kíméletlen infláció és persze: pénzromlás. Ez a sok-sok, felindulást, megrendülést kiváltó közlés éppen a lényegről tereli el a figyelmet.
– És mi lenne az?
– Az értékek, mégpedig a valódi értékek. És nem, most nem barátságról, szerelemről meg örömről szólók. Kivételesen a spirituális értékek helyett a köznapi értelemben vett minőségekre gondolok. Az infláció nem hat semmilyen módon az értékekre, legfőképpen nem silányítja őket.
– Tessék?
– Ha akarja, megismétlem. De ismerem már annyira, hogy szóról szóra vissza tudná mondani ezt a pár szavas tételt. Kézbe az ásót, hantoljuk ki az ebet!
– Ne csigázzon tovább!
– Valaminek az értéke független az árától. Az ára szabadon mozoghat, kilőhet az egekbe, hogy a trendek szerint fogalmazzak, de beülhet a bányászbéka tompora alá is. Az adott dolog, tárgy, szolgáltatás értéke változatlan.
– Mit akar ezzel mondani?
– Csupán azt, hogy az infláció nem hat a valódi értékekre. Amint ezt felismeri az ember, már tud változtatni. Ha például szükségem van egy kiló mézre, az épp oly értékes kétezer forintért is, mint ötezerért.
– Erre nem mondhatja, hogy mindegy.
– Nem is mondtam. Ellenben azt érdemes mérlegre tenni, hogy azért a kiló mézért mit és hogyan kell megtennem. Miképpen teremtem meg azt a barna vagy éppen sárga bankjegyet, amiért átvehetem a termelőtől a piacon? A változó árakra ritkán gyakorolhatunk közvetlen hatást. Ha az a méz értékes a számomra, akkor kell, hogy megtaláljam a módját annak, hogy a megnövekedett árát is ki tudjam fizetni. És erről szokás mélyen hallgatni.
– Persze, mert ez nem megy csak úgy, csettintésre. Magának könnyű.
– Nem panaszkodom, de nem ezen múlik. Amikor inflációról hall, szinte mindig mellé teszik, hogy ez van, ezt el kell szenvedni. Egyfajta ledermedt, áldozati, kiszolgáltatott attitűdöt erősít minden orgánum. Pedig csak a számok változnak, az egyén döntési mechanizmusát nem érintik.
– Mire gondol?
– Ezer és egy módon lehet reagálni, változtatni. Ha egy egyensúlyi helyzet megborul, az a logikus, ha a visszabillentésen, a harmónia helyreállításán munkálkodunk. A sopánkodás soha nem visz előre. Erősödő infláció esetében is rengeteg módszer, technika, de legfőképpen: döntés létezik, ami segít a belső biztonság és a külső, anyagi stabilitás visszaszerzésében.
– És mi van azokkal, akik nem túlságosan képzettek?
– De finoman fejezte ki magát! Ezért említettem a döntést. Az korra, nemre, vallási hovatartozásra, bőrszínre és politikai meggyőződésre való tekintet nélkül bárki szabad belátása szerinti minőség. Az is, hogy adott esetben utánajár valaminek, több ismeretet, majd tudást szerez. De nem ez a lényeg.
– Hát mi?
– Tudom, hogy tudja és érti. Másképp látni, észrevenni a sorok között meglapuló lényeget. Azt, hogy nem feltétlenül a kristálytiszta igazság gyöngyei peregnek az úgynevezett hírekből.
– Köszönöm, megemésztem. De igaza van, többször rádobbant a szívem. Úgy tűnik, kicsit én is a tömegpszichózis áldozatává váltam. Vagyis, hogy mit is beszélek: én sem gondoltam végig, amit hallok, csak megrágatlanul kezdtem emésztgetni.
– Látja, meg is nyomta a bendőjét. Akkor most már a tárgyra térhetünk?
– Hétrenézőzzünk? Már nagyon várom!
– A múlt héten még korai lett volna, ma is csak félig tesszük meg, a fokozatosság égisze alatt.
– Ezen meg mit ért?
– Egyelőre azt vesézzük ki, mi történt a héten. A jövővel most még nem foglalkozunk, majd csak a következő vasárnapon.
– Rendben, nem bánom a lépésről lépésre, azaz hétről hétre való bemelegítést. Lássuk hát, mik történtek.
– Sorolom: a Merkúr megérkezett a Mérleg jelébe. Volt egy erős, de végtelenül szép Mars-Merkúr quadrat és egy nem kevésbé príma Nap-Spica együttállás. Ha már Nap: a Vénusszal is találkozik, szintén külön történetet érdemelt. Ahogyan a fejétől bűzlő hal és az önmagunkért való kiállás fontossága is. Hogy a jövő péntekről már ne is beszéljek.
– Miért, mi lesz akkor?
– Egy kis délutáni könyves találkozó. Tervezem, hogy ott leszek.
– Jól hangzik. Mind az összegzés, mind a péntek. Köszönöm szépen.
– Váljon épülésére. Egyet léptünk előre ma is, jövő vasárnap folytatjuk. Viszontlátásra!
– Viszlát, és még egyszer: nagyon köszönöm.
kép: pixabay.com
