Szeretünk másokért élni, mások életét előre vinni, míg a sajátunkkal nem foglalkozunk, háttérben tartjuk azt. Adunk, adunk és valami mégsem működik: nem szeretjük önmagunkat. Nem csak úgy felszínesen, mert a többség a kérdésre rávágná, hogy hát hogyne szeretném én magamat. De mégsem. Az önszeretet az alapja mindennek. Rá épül életünk háza, vára. Ha gyenge, akkor az egész építmény egy kártyavár, reszketve várja nem a vihart, csak a nyári szellőt.150515szeretet

Amíg önmagunkat nem szeretjük, másokat sem tudunk istenigazából szeretni. Az önmagunk szeretete nem egyenlő az egocentrikus önzéssel; az önszeretetnek senki és semmi nem látja kárát, sőt. Képzeljünk magunk elé egy jó minőségű frottír törülközőt. Mártsuk bele egy lavór vízbe, majd kezdjük el kicsavarni. Eleinte bőven ömlik a víz, majd a csavarás erősségével arányosan csökken a mennyisége. Végül már majd’ megfeszülünk, hogy egy-egy újabb csepp előbukkanjon. Ha pedig ennél is tovább megyünk, hát el fog szakadni az anyag. Pontosan így működünk mi is: hajlamosak vagyunk elfelejtkezni arról, hogy időről időre „vízbe mártsuk magunkat”, hogy töltődjünk, hogy újra és újra rendbe tegyük magunkat. Hogy szeressük magunkat. Ha az utolsó energiamorzsánkat fogcsikorgatva akarjuk mozgósítani egy szerettünkért, nem lesz rajta áldás. Ahhoz, hogy ragyogjunk, hogy fényt, szeretetet adhassunk, előbb nekünk kell ragyognunk, előbb nekünk kell feltöltődnünk.

Amikor pedig szeretjük, elfogadjuk, becsüljük magunkat, akkor saját magunk számára is meglepően tudjuk árasztani a bennünk lévő fényt.

Ragyogjatok!

fotó: www.alphacoders.com

Pin It on Pinterest

Share This