A friss, ropogós hó maga a tisztaság és az életöröm. Ha csak egy röpke pillanatra is, de bekapcsolja a benned élő kipirosodott arcú, önfeledt kisgyermeket. Lehet, hogy utána fejcsóválva nyúlsz a hólapát után, mert olyan hosszú nyeles telken élsz, ami csak A3 méretben fér a térképszelvényre – mégis, nem tudsz nem örülni. És ez így van jól.
Hótiszta – él a köznyelvben a kifejezés. Manapság – sajnos – nem használjuk túl gyakran, de jó hallani. Elejétől a végéig, minden apró részletében leinformálható, dokumentált körülmények, időzített bombáktól mentes üzlet – ilyesmiket illetnek ezzel a szívnek kedves jelzővel.
Mert a hó elsődlegesen tiszta és ugyanennyire elsődlegesen örömhozó. Elfedi a sarat és igen, a tegnapelőtti kutyasz@rt is. Ahogyan az ősszel hullott, korhadó fázisának elején járó levélszőnyeget is. Persze idővel elő-előtűnik a barnaság, de a frissen esett hó mutatja meg, hogy az amúgy gyakran szmötyis-ködös időben is egyik pillanatról a másikra érkezhet nem várt, de széles mosollyal fogadott égi áldás.
Kevés minőség hozza ki hamarabb és mélyebben a belső gyermek önfeledtségét ennél. Éppen így jártam szombaton is. Szokásom korán, a nyitás idején kiérni a piacra. Valójában még vannak árusok, akik ekkor pakolják ki portékájukat, sőt, akad olyan – egyébként isteni finomságokat kínáló gazda is – aki ilyentájt indul csak el a tanyáról a vásártérre. Egy órával korábban még semmi. A hó ígérete sem úszott az enyhén mínuszos levegőben. Éppen ezért kerekedett önkéntelenül is kávéscsészévé a szemem. Mert mire kiléptem az ajtón, mindent pár centis porcukor borított.
Az igazi, ropogós, úgynevezett „sporthó.” Fogalmam sincs amúgy, hogy ez-e az a bizonyos sporthó, én annak neveztem. Nem tapad, nem ragad. Hóembert hozzáadott melegvíz nélkül nem építhetsz belőle. De csúszik, barátságos, könnyen söpörhető. És a hangja… Pontosabban: ahogyan módosítja a hangokat: az leírhatatlan. A csöndesség egy fajtája, amit semmi más nem ad, nem adhat meg. Bár karácsonykor hullana egyszer, végre, valahára újra ilyen. Sebaj, ha most jött, most jött. Hozta isten és általa a hófelhők.
Szánkó. Hócsúszka. Műanyag bob. Erős nejlonzsák- vagy szatyor. Trabi motorházfedél (régen, naná, ma már ára van). Popsisí. Valaminek kell lapulnia a tároló, a fáskamra, a garázs, a beépített szekrény legeslegmélyén. Ami eddig a pókok biztonságos, fullos otthonaként várta, hogy – jó esetben – évente egy alkalommal használhasd. Eljött az alkalom.
Egy mai kisgyerkőc, ha nem utazik havasabb területre, amit jellemzően az országhatárokon túl érhető el, könnyedén abban a nem túl szerencsés helyzetben találja magát, hogy csak egyszer találkozik hóval egész télen. Ezért nem kockáztathattunk. Piac, reggeli, majd – emésztőszünet és ejtőzés nélkül – irány csúszni. Mert a kisgyermek önfeledt kacagása, a „még, még, még” és társai mindent megérnek és életpillérek.
Mindig van remény. Ez jutott eszembe, amikor szombat reggel, a kacagással bélelt szánkódomb közelében felidéztem a csütörtököt. Másfél nappal korábban olyan metsző, hideg eső vert, amivel vallatni kéne lehetne. Fél óra alatta és minden, elkövetett, vélt, vagy valós bűnödet részletesen beismered. Milyen csodás az élet, a természet, a sors, hogy ennyire rövid idő alatt ilyen radikálisat tud tekerni a hangulat- és időjárásgombon. Nyilván érvényes a tétel: nem függhet a hangulatod attól, esik, fúj, vagy hét ágra süt éppen. De örülni szabad, sőt: kell a hónak. Nálunk az idei első hónak.
Ez a gyors és a gyermeki örömöt a szívekbe visszacsempésző változás fészkelődött be az egyik agytekervényembe. Jogosan mondod, hogy a távolság a Makó és Jeruzsálem között közlekedő charter útjához mérhető. De akkor is: eszembe jutott, hogy a Hétrenézőben havazzunk. Mert olyan jó volt egy kicsit látni, tapintani. Igen, még lesöpörni is, de szigorúan csak ott és annyira, amennyire muszáj volt.
Ami mögöttünk van és a héten mesét érdemelt:
Hosszas, látszólagos hátrálást követően direkt irányba fordult az Uránusz. A tisztítás, a felszabadulás, és a csiklandóan nevettető zsenialitás égi vándora. Ez az irányváltás pedig nem kevés erőt mozgósított, hogy mindez ne csak olvasott minőség legyen egy kijelzőn.
A hó szabadság-szimbólum is. A Vízöntő asztrológiai jelébe megérkező Nap pedig – többek közt – éppen a szabadság(törekvésekről) is szól. Szemkápráztatóan fehér, tiszta minőség – ráadásul cselekvő éned kapja az inspirációt.
A szabadság pedig nem vakondos érzet. Sokkal inkább repülős, mégpedig a méltóságteljes fajtából. Mint az égen szárnyaló, rálátó sas. A csillagzat legfényesebb, alfa csillagával találkozó Nap emlékezet rá, hogy benned is ott ez a késztetés. Mászás helyett választhatod a föle emelkedést is. Az Altair simított post-it-et a hűtődre, hogy a reggeli álmos állapotodban vésse be: lehetsz Sas, választhatod – bármely élethelyzetben – a jobbik (azaz felettes) éned szavát, ami segít el- és felemelkedni.
Mert élni jó. Vegetálni is, csak a növénynek. Mivel olvasod e sorokat – amit például egy szépséges filodendron kétségkívül nem tud megtenni – bizton jelentheted ki: ember vagy. Ezért élj. A cserepes virág, a gabona, a fa és ezernyi növényi jóbarátunk számára pedig méltó létforma a vegetáció. De nem neked.
Beszéltünk az összeesküvések és a róluk szóló elméletek természetéről. Ahogyan arról is, miért ritka a lehajtott fejű, bűnbánó, tetten ért összeesküvő. Mert a dolgok természete meghatározza a történések kimenetelét.
Érdekes, kissé kényes, de fontos téma. Vajon valóban a telihold tehet arról, hogy nem alszol? Hogyan lehet az ujjal mutogatás minőségből a természet – és ami azt illeti: a csillagos ég – erőivel együttműködni?
A mesék tanítása pedig élő és örök. Jó mese ritka nincs bölcsesség nélkül. Ilyen a nyúl és a répa sztorija is. Elgondolkodtál vajon, miként tekint a murok a tapsira? Ha mégis igen, vajon való-e itt leragadni?
Szó, mi szó: vegyes volt a hét termése. Jól is jött egy szívderítő fehér hólepel rá. Ami előttünk áll, szintén nem kispálya:
Megérkezik a Mars a Bak zodiákusába. A megoldás az erő. De nem úgy, mint a három mondattal (Mi van? Mi van?! Mi van??!!!) induló, klasszikus kocsmai verekedések esetében.
Egyik erőbolygó után jöjjön a másik. A Plútó találkozik a Merkúrral. Megjegyzem, ez a két planéta pedig véglet-jelölő is. Hogy mi sül ki ebből? Nem a renyhe tunyaság, az biztos.
Huzamosabb idejű, látszólagos hátrálást követően a Vénusz, a szerelem égi vándora direkt irányba fordul. Nem akarom előre is túlmisztifikálni, de több mint szuper égi történés.
A megújulás mindig jól jön. Aktuálisan egy Vízöntő telihold képében kopogtat majd az ajtón, hogy hozott némi ajándékot a legfrissebb, legragyogóbb fajtából.
Beszélünk arról is, hogy vajon meddig szolgálhat hivatkozási alapként a mintanélküliség? Hol kezdődik az egyén felelőssége egy ilyen helyzetben?
A világvége lassan unalmassá válik, annyit kiáltották már ki. Mégis, éppen gyakori előfordulása miatt tisztába tesszük, mi is a valódi világvége, mit érts alatta, és hogyan viszonyulj hozzá.
A forduló Vénuszra rímel egy írás, amit kifejezetten a szerelmespároknak szenteltem. Apróság, de csak elsőre. Pici, kedves gesztusnak tűnik, mégis: szimbolikájában valami egészen mást vetít előre. Jó tudnod róla, hogy ha helyzetbe kerülsz, felelősen dönthess.
Eseménydús, meglepetéshavat hozó hétből tartunk egy következő, várhatóan szintén történésekkel kibélelt következőbe. A kozmikus erőkön nem múlik az, hogy jól szórakozva tanuljunk. És ez nem zárja ki a gyémánt-értékes felismeréseket. Mert igenis lehet és valóságos, hogy minden egyben meglegyen.
kép: pixabay.com
tiszta, szabad és önfeledt
