2019. dec 06. 0

Hogyan lehet repüléssel félelmeket legyőzni?

Nem olyan régen egy kerek születésnap köszöntött rám, az a bizonyos pendülős, ami után a B oldalt szokás emlegetni. Ezt nem éreztem, nyilván elfogult is vagyok önmagammal szemben, de a véleményem, miszerint a kor csak egy statisztikai adat, továbbra is tartom és magamra nézve is érvényesnek gondolom. Zárójel: modern korunk egyik vicces mellékterméke az önkiszolgáló áruházi kassza. Egy alkalommal ízesített, ám alkoholmentes sört vásároltam és a gép nem engedett fizetni, míg a kontrolláló alkalmazott nem nyugtázta nagykorú voltomat. Ehhez semmi papírt nem kért, elég volt ezüstösödő fejemre néznie… Mégis, a kora tizenéves idők emlékét idézte ez az apró momentum. A születésnapom reggelén ajándékot is kaptam: egy pici borítékban egy papír, amit egy ernyőző emberke rajza díszített. Khmmm.. Készítettem egy úgynevezett vágytáblát, amin az elérendő minőségek, a bakancslistám tételei és több egyéb dolog is szerepel. Ezek között egy fotó a siklóernyőzést ábrázolja. Az ajándék egy tandem siklás, de hamar. Khmmm… Akár aznap is megtörténhetett volna a nagy alkalom, ha Szél Anya úgy fúj. Mit mondjak, szerencsére nem úgy fújt, így volt alkalmam lelkekben felkészülni.

De miért is kell egy ilyen élményre felkészülni? Izé, az a helyzet, hogy egy enyhe tér- és zuhanás-iszonyocskát gyűjtöttem össze, tíz évvel ezelőtt, Finnországban, ahol a világ talán legtutibb vidámparkja üzemel. Napijeggyel a duhajkodás korlátlan lehetőségét vásároltuk meg és elsőnek a hullámvasutat teszteltük le. Gyors és kellően vad volt, ám a biztosító fém valahogy alacsonyan helyezkedett el a törzsemhez képest és fostam, igen intenzíven aggódtam, kipottyanok-e a magam 187 centijével. Mivel most a gép előtt ülve pötyögök, a testem bent maradt, a félelem viszont társult. Aznap már csak a szelídebb játékokon múlattam az időt, de magammal hoztam ezt a kis belső démonkát. Sok törődésre persze az elmúlt tíz év alatt sem számíthatott, de azért éldegélt kenyéren és vízen. Most azonban felkapta csúf fejét, elvigyorodott amúgy kajánul és mondta kacsintósan: nos, barátom, most mi lesz? Mi lenne, kérdeztem vissza. Az ember vagy Connemarából való, vagy nem való Connemarából; tudjuk Szerb Antal óta, hogy a „connemarai” jelző a tökösség fokmérője, én pedig szeretek ebben tetszelegni. Olyan opció nincs, hogy visszamondom. Gondolatban eljátszottam a Tena betéttel is. Ha létezik Tena Lady, biztosan van Tena Lord is és legalább nem szégyenülök meg nyilvánosan… Nem vettem meg. A connemarai ember nem pelenkázza be magát repülés előtt, éppen ezért azt a bizonyos bátorító pálinkát is elmellőztem.

Elérkezett a nagy nap, mikor a szelek is kedvezően fújtak. A kora délután már a Hármashatárhegyen ért családostól: én némiképpen berezelve, jól lakottan, mégis némi gyomortáji érdekes érzéssel, feleségem töretlen jókedvvel és vidámsággal, hátán a kisfiunk úgyszintén. Neki ez a mozik mozija volt, méterekről szemlélni a színes ernyőket és röpködő embereket. Rövid kérdezősködés után beazonosítottuk a még a levegőben tartózkodó oktatót, akivel repülni fogok. A starthely körül járt, egy idő után láthatóan a leszálláson munkálkodott, ami össze is jött neki. Előző utasától elköszönve odaléptem hozzá, én vagyok az a bátor, ám zöld arcú, aki a következő zsák szerepét tölti be. Nem titkoltam, hogy „enyhén” majrézok – nehezen is tehettem volna. A nagy arc maradékának törmelékét is a kocsiban hagytam, ide már az alázatos és konstruktív énem érkezett meg. Sisak fel, alapinstrukciók megkap, majd hajrá! Az első start még nem sikerült, „oldalas” szél akadályozta az ernyő, és vele együtt a mi elemelkedésünket. Némi röhögés és hegyoldali visszakapaszkodás után aztán mégis csak szárnyra kaptunk.

Nem akarok ömlengeni, hogy ilyen meg olyan fantasztikus élmény volt, ezt át kell élni, ki kell próbálni. Az adrenalin, a mámor és a repülés végtelen szabadsága kavargott bennem. Sose gondoltam így rá korábban, de valóban a repülés ezen formája áll legközelebb a madarak röptéhez; itt nincs motor, nincs kabin, csak a repülés maga egy beülőben. A majré nem múlt el, de az eufória felülírta. Régóta szajkózom, hogy nem a félelmet kell elsősorban eltüntetni, hanem a meglévő félelem ellenére cselekedni. Pont ezt életem meg, a hobbitokhoz hasonlatos énem egy kényelmes, Zsáklak-szerű üregben evett volna ötfogásos ebédet a tűz mellett, de mégis, olyan csodálatos volt repülni és a táj, a mindennapok fölé emelkedni. A spirituális üzenet is itt lakik, mert bizony az is megérkezett a levegőben: az ember képes legyőzni a félelmeit, repülni, szabadon, mint a madár. Ez az élmény a tipikus, életre szólóak táborát gyarapítja. Ugyan, hogyan jönnék én ahhoz a jövőben, hogy azt mondhassam bármire is: ez nem megy, ez nem fog sikerülni? Ezek után eljátszottam a jogot, de tettem ezt szíves örömest.

A repülés és a landolás is örökre bevésődött, ahogyan az égben fogant meg a bizonyosság: nem most repültem ezen a végtelenül szabad módon utoljára. Egészen egyszerűen a szó szerinti és átvitt értelemben vett földhöz ragadottság legjobb ellenszere(inek egyike) a repülés. A sas szemszögéből (Aquila csillagkép: szárnyalás, emelkedés, égbe ragadás) egészen másképp fest a világ és van abban valami bájosan magasztos, mikor a galambok az ember lába alatt 50-100 méterrel szálldosnak.

Reklám vagy sem, de itt a honlap, ahol elérhető Mrenkó Péter, akinek ezúton is köszönöm a nagyszerű élményt: http://www.sikloernyo.eu/

képek: www.pinterest.com

Szólj hozzá(nk)!