sültgalambváró megközelítés

Készen vagyunk, felállsz, kinyújtóztatod gémberedett tagjaidat és arra gondolsz, ezek után igazán megérdemelsz egy habos kapucsínót egy islerrel. A jegyzetedet elcsomagolod és miután kezet ráztunk, el is indulsz a cukrászdába. Direkt olyan asztalhoz ülsz, ami kicsit elkülönül a többitől és a rendelésedre várva pörgeted a nagyszerű érzést: végre tudok magamról mindent. Itt a kulcs a kezemben és semmi mást nem kell tennem, mint elfordítani, beröffen a gép és már száguldok is ezerrel. Vagy ha az lassú, még gyorsabban.

Kihozzák és tényleg nem értették félre szemed kopogásával nyomatékosított kérésedet: nem is hab, hanem tejszíntorony ül az enyhén fahéjillatot árasztó kávéköltemény tetején Az isler pedig olyan, amilyennek lennie kell: vastag csoki, markáns bordó lekvár középütt, nem túl hideg, hogy az ízek kijöjjenek, de nem is ragadsz hozzá légypapírosan. Megérdemled, na.

fél évvel később…

Basszus, nem igaz, hogy megint ez történt, a pi…ba! Tudtam, hogy megszívom, én mindig megszívom ezzel a szájbabélelt főnökkel megáldva, hogy rogyassza rá a radai rosseb az eget, de ha teheti, jó sok villámmal megspékelve! Fejed cékla, szemed üveges, nyakadon az erek centisek, csak homlokodon übereled őket. Infi már kerülget, stíröli a hátsó faladat. Miért van ez, miért mindig én?? Csak másodjára lobban láng, de három slukkra valót szippantasz, mert ha nem tennéd… Igen, akkor szétszaporítana az ideg. Mi van már? Milliók cigiznek, attó’ még nem vagyok kevesebb, ne nézzé’! A meló után sem javul a helyzet: a buszon (direkt!!) tapossák telibe az érzékenyebb lábfejedet (persze kussolt az agyagedény, nehogymá bocsánatot kérjen, ó, azt azért nem), otthon meg direkt provokálóan néz a gyerek. Mintha tudná, hogy a kanócot azért nem látja, mert leégett és a detonáció küszöbön. Macska meg nincs, akin külső rüszttel vezetnéd le a feszkót…

két évvel később…

Végül is jó, hogy a mentők ilyen hamar kiértek. Rendesek voltak, még jattot sem fogadtak el. A csövek, a fertőtlenítő szaga, a nulldizájnos orvostechnikai gépek látványa megnyugtatja laikus lelkedet. Ezeket azért fizetik, hogy én tovább éljek, nem? A doki is normálisan állt hozzám, majd őt tényleg megkeresem utólag, már ha nem az előcsarnokban hirdetett Kegyelet Bt. visz a ravatalozóba, hogy aztán dobozoljanak.

Szívás, de nincs többé cigi. Ellenben most adatott idő gondolkodni, de abba is csak belesajdul az ember feje. Hol is b@szódott romlott el így? Nem tudom, de valami dereng. Egyszer, valamikor éreztem, hogy lehetne ezt másképpen, hogy ki is szállhatok a mókuskerékből. Ja, most kiszálltam, köszi. Lehet, fel is ülök a karma kerekére és viszlát, ezen még kő-papír-ollóznak a fejem fölött.

Mintha valamikor láttam volna a fényt, igen, ott, amikor májusban hintáztam, a cseresznyefa alatt, a nagyi még élt és azt hittem, én vagyok a legboldogabb gyerek. Meg amikor először megfogtuk egymás kezét a kémiaszertár legutolsó, pókhálós sarkában és kiugrott a szívünk az izgalomtól. Ja, az most is kiugorhat, hogy a vérrög oszoljon el… Na jó, nem is ez volt. A szülőszobában talán, ott ért a fény? Amikor először felsírt? Az talán mindenen túlragyogott, bár sose kamaszodott volna meg.

Nem, illatot érzek, meg ízeket. Túl a kesernyés gyógyszerízen. Miért nem lehet vaníliás szívgyógyszert gyártani? Vinnék, mint a cukrot. Nem is az áporodott szájszag az, persze így, a kilógó csövekkel és éppen csak át nem vérzett kötéssel ki gondol fogmosásra. Nem, ez valami finomabb. Gőzölög. Édes. Szeretem. Szerettem. Egy másik világra emlékeztet. Talán csak álmodtam? Mosoly és vastag anyagú kiskanál csendülése a súlyos csészében. Ez, az kapucsínó! De mikor is ittam olyat? Miért fontos ez?

Ha annyi forintom lenne, mint ahány kávé lecsúszott a torkomon, kilóra venném meg a Rotschild-családot, akkor meg mi a frászért tuszkolódik a kisagyamba egy nyavalyás kapucsínó, amikor Szent Péter vagy Belzebub még nem mondott le rólam instant átvétellel. Valamit harapok is: barnás, édes, bordós és imádom. Imádtam. Könnyű vagyok, nincsenek falak és korlátok. Ez az, megvan!! Egy cukrászda!

Isten tudja, mióta nem jártam ott, házasként kerüljük, a gyerek meg inkább csipszezik, minek mennék oda? Megpihenni? Minek és mitől? Miért épp egy cukiban pihiznék? Ahá, alkalom: mag akartam adni az alkalmat, De miért? Nővérke, adjon Cavintont! De a hívó gombját közvetlenül a plafon alá szerelték és nem hinném, hogy segítene, de hátha. Valamitől fáradtnak éreztem magam és bementem egy cukrászdába? Békebeli álomkép erősödne? Ahá, megvan.

Volt nálam valami papír is, nézem: színes, szép kerek. Nem annyira szabályos, de mégis, mintha rend lenne benne. Azt mondta, ez az életem. Meg azt is, hogy minden, ami egy boldog élethez kell, az rajta és bennem van. El is magyarázta. Tényleg, akkor bólogattam és értettem. Mintha egy redőnyt húztak volna fel. Bejött a fény, ez az! Ezt erősítettem a kávéval és a sütivel! De milyen régen is volt már.

Tényleg megértettem. De vajon miért alakult minden így? Az a papír nem varázslat tán? Miért nem védett meg ettől a csővel kaszaboltságtól? De mintha azt is mondta volna, hogy én döntök? Erről? Ki a franc akarna ilyet? Hogy változtathatok? Hmm.. De a kapucsínó: ha ki is vesznek a játékból, az finom volt. Az isler meg – isteni. Köszönöm. Ha mást nem, ezt a negyed órát ott, akkor a teraszon, ahogyan a fahéjillat körülölelt és néztem azt a szép és színes rajzot, ami csak nekem van éppen ilyen kiadásban kerek e világon és ami azóta is ott van a bal felső fiókban és érintetlenül és gyűréstől mentesen vár. És vár.

Optimista/optimális megközelítés.

Persze, hogy sikerült. Köszönöm. Tudtam. Vajon melyik erősebb most: a hála érzése vagy az öröm? Ki tudja. Mindenesetre fixálnám: kívánom és rögzítem, ez legyen életem legnagyobb vívódása és drámája.

kép: pixabay.com