Muhammad Ali nagyszerű mondása szerint a lehetetlen csak egy vélemény. Ha valaki, hát ő tudja, és tőle igazán hiteles ez a kijelentés. Olvassuk nyitottan és befogadóan a következő kijelentéseket: „ezt nem lehet megcsinálni.”, „amit te most elmondtál, az lehetetlen”, „hidd el, nálad ügyesebb, okosabb, képzettebb emberek is belebuktak már abba, amit elmondtál nekem” és így tovább. Háromszor-négyszer elolvasva egyfajta csüggedés lesz úrrá az ember gyermekén, vállai tehetetlenül lógnak, testtartása is a feladás és a megnempróbálás ernyedt-tehetetlen pózába csúszik. Minden ilyen esetben a szív és az ész ütközik, de fontos tudnunk, hogy mindig a szívnek van igaza, még akkor is ha, az észnek időnként hatalmában áll megölni a szív álmait. Nem ismerek jobb módot önmagunk elbizonytalanításánál, mint szkeptikusokkal körülvenni magunkat, akik kételyt ébresztenek és táplálnak és önnön sikertelenségüket és frusztrációjukat projektálják ránk és a világ egészére is – mintegy mellékesen.
Attól, hogy valami valakinek nem sikerült, nem jelenti azt, hogy bele se kéne vágnunk. Minden olyan kijelentés, hogy „ezt nem lehet megcsinálni”, az csupán vélemény, a beszélő saját, személyes véleménye, amit lehet, hogy saját tapasztalata alá is támaszt, de ettől még nem válik ténnyé. A bajok gyökere, mikor véleményeket ténynek fogadunk el.
A világban oly’ sok esetben sulykoltak ilyen és ehhez hasonló véleményeket és mégis, aki nagy eredményt ért el, képes volt süketté tenni füleit a huhogásra. Edisont sem ösztönözték, hogy „igen, pajti, te majd egy szuper villanykörtét fogsz alkotni”, hanem egyszerűen csak elmondták sokszor, hogy van petróleumlámpa (milyen szép a lángja…), meg gáz, meg olaj és mécses. Pont. Minek ugrál, mikor így is lehet világítani. A sor végtelen hosszúságban folytatható.
Attól, hogy valaki valamit nem ért el, nem jelenti azt, hogy ezt mi nem tehetnénk meg. Attól, hogy valaki egy erős gondolati keretrendszerrel bír, ami szemellenzőket is növesztett neki, ne engedjük, hogy beszűkítsen bennünket, hogy korlátozza a valóságunkat. Ugyanez igaz a szabályokra is: minél több szabályt (azaz korlátot) ismer és fogad el az ember gyermeke, annál kevésbé tud boldogulni. Minden írott szabály megmondja, mit nem lehet tenni (emlékezetes Örkény István és a villamosjegy egypercessé transzformálódásának gyönyörűséges példája). Egyre szűkebb játéktérbe terel, minél többet tanulunk arról, hogy mit nem szabad és mit nem lehet. Vegyük észre: a jelen világnak nem érdeke, hogy sok-sok zseniális, szabad és független ember éljen benne. Birkák, nyáj és alattvaló kell, akik fogyasztanak, nem ismerik a kérdőjeleket és kiszámítható, terelhető-irányítható tömeget képeznek.
A munka velejét senki más nem végzi el helyettünk. Nekünk kell kinyitni a szemünket és a valóságunkat, mi hozzuk meg a döntéseket, hogy elhagyjuk a járt utat. Ránk vár a gesztenye kikaparása, mert ugyan jó dolog is lehet szájat tátani, de a sült galamb beröppenésére kevés az esély. Talán soha nem volt aktuálisabb a mondás, mint hogy mindenki a saját szerencséjének kovácsa és ha segítünk magunkon, Isten is megsegít. Nem azt mondom, hogy mindenki magányos farkasként, egyedül kell küzdjön, mert az összefogás jelentősége is hihetetlenül megnőtt, de fontos tudnunk, kire hallgatunk, milyen társakkal vesszük körbe magunkat. Döntsük el, hogy a környezetünk inspiráljon-e, vagy húzzon vissza bennünket. A döntés része az átalakítás is bizonyos esetekben; ez elengedés, majd a befogadás magas szintű működtetése, ahogyan a nemet mondás és az igazi (élet)igenlés gyakorlása is játszik. Merjünk dönteni, merjünk változtatni és emelkedni!
kép: pixabay.com
nyaktörő eszetlenség?
vagy bravúr a javából?
