Haladunk szépen előre, ez már a negyedik dal a korongon. Az indítása furcsa ízű, olyan kicsikének, jelentéktelennek érzi magát az ember, majd lágyul a nótagrafikon. Azért is különleges szerzemény, mert a szöveg mélységének befogadásához kevés még a két-három hallgatás is. Dinnyés József úgy énekli, hogy hallod, amit hallanod kell, de érzed, amit érezned kell. Ha lehet a sorok között olvasni (márpedig lehet), akkor énekelni is, a Mester pedig itt a legmagasabb fordulatszámon valósítja meg a bravúrt. Több száz hallgatás után egy harmincöt éve ismert szerzeményről azt gondolnám, nagyjából megvan minden rezdülés, mégis, a mai napig borzongok, mikor ezt a két sort hallom: „A múltat kell beismerni, itt az óra/
Vezényelt béke ára a csontjainkban.” Ragozhatatlan.
kép: wallpaperscraft.com
