Az új hét egy végtelenül szép égi helyzettel indul: a Nap megérkezik a Sas csillagképébe. Ez a fényábra az égi egyenlítőn, az Ekvátoron helyezkedik el. Az ekvatoriális csillagképek – egyik – sajátossága, hogy egy picit elvontabbak az Ekliptikán, a Nap útján találhatókhoz képest (van persze „átfedés” a kettő közt és több csillagzat is egyidejűleg tartozik mindkettőhöz). Magasabb inspirációkat, szellemiséget jelölnek, így fordított arányosságban érthetők meg anyagba ragadottságunkkal: minél inkább valljuk az „abban hiszek, amit meg lehet enni” tézisét és társait, annál semmitmondóbbak és nehezebben (vagy egyáltalán nem…) értelmezhetőek az égi egyenlítő csillagképei. Itt fényeskedik a Sas (Aquila), ahová most érkezik meg központi csillagunk. A következő, dőlt betűvel szedett bekezdés szó szerinti idézet Paksi Zoltán nagyszerű művéből, az Égi utak csillagüzeneteiből.

„A Sas szinte minden mítoszban a Nap madaraként jelenik meg. A Napba néző sas, az isteni titkok látását szimbolizálta, de benne ölt testet az égi akarat is. Az Aquila csillagainál élhető meg igazán a szellem anyag feletti győzelme! Itt érződik talán legerőteljesebben a „legyen meg a Te akaratod” dimenziók feletti, szellemi-lelki állapota. Ez már a Tejút sugallata.”

A Sashoz társított közkeletű emelkedés, szárnyalás, révülés mellé így érkezik meg a „sorsszerűség” a legnemesebb értelmezésben. Vegyük észre, itt már nem a „véletlen” szinonimája; szó nincs a szeszélyből másra omló erkély energetikájáról. Itt értjük és éljük meg a magasabb vezérlő elvek munkálkodásának nagyszerűségét. Mindazonáltal a rálátás, a dolgok fölé emelkedés is említést érdemel, mégpedig tevékeny formában, hiszen a Nap cselekvő énünket jeleníti meg születési képletünkben. A mostani időszak jelentős történései közepette igenis képesek vagyunk időről időre eltávolodni önmagunktól és mintegy terepasztalra, úgy tekinteni életünkre és történéseinkre. Igen fontos adalék a korszakos változások során ez a fajta emelkedettség. Emlékezzünk a latin mondásra: a Sas nem kapkod legyek után (Aquila non captat muscas). Tetteinkben megjelenik a nagyvonalúság inspirációja; az a fajta késztetés, amivel túl tudunk jutni a „fehér ember nem felejt” mondás végtelenül káros – alacsony szinten értelmezett – energetikáján.

kép: www.pinterest.com

Pin It on Pinterest

Share This