– Jó napot!
– Üdvözlöm! Maga is örül neki?
– Mi az, hogy. A legtisztább gyermeki énemet birizgálja. Jó, hogy itt hagyták egész hétvégére.
– Logikus. Ha ma reggel összecsomagolják, akkor egy fillért nem termel az üzemeltetőnek. Egy körhinta álltában szomorkás; nem való neki.
– Így viszont fel is ülhetünk rá. Most tettek ki egy táblát, hogy így, alkonyat felé féláron kínálják.
– Ez hajtóerő?
– Hogyhogy? Persze, hogy örülök, így ugyanazért a pénzért két menetre nevezhetek be – vagy egyet az eredeti feléért vigyorgok végig.
– Tehát spórol 50%-ot?
– Pontosan.
– Ezt a tételt javaslom, hamar írja felül.
– Miért? Nem örülni való, hogy leárazták a játékot?
– Nem igazán. A játék önmagában csodás. Érdemes úgy tekinteni rá, hogy ha kedve szottyan, felül egy kacsára, becsüccsen egy úrhajóba és pörög egy kiadósat. Kerül, amibe kerül.
– Igen. És?
– A spórolás szükséget szül; ez a természete. Nem méltó az önfeledtséggel relációba hozni.
– Kezdem érteni. Mi minden derül ki egy egyszerű körhinta kapcsán…
– Akarja még tudni?
– Persze. A jó pap is holtig tanul.
– Akkor még egy gondolat az önfeledtségtől. Ezt a minőséget használja ahhoz, hogy visszakösse az embert a tiszta, gyermeki lelkületéhez.
– Miért is?
– Mert vegytisztán mutatja meg, hogy csak és kizárólag az örömről szól. Körbe-körbe pörög. Színes műanyagfigurákra lehet ülni, vagy éppen belőjük. Semmi praktikusság nincs benne – pont ez a lényege. Leemel a racionalitás egykedvű gőzöséről.
– Ez tetszik, jó gondolat. Egyre nő a kedvem, hogy odaballagjunk a pénztárhoz.
– Várjon még egy cseppet.
– Körhinta, tehát körbe és körben, 360 fokban lehet róla mindent és mindenfelé látni.
– Azaz?
– Perspektívát kínál. Mondhatnám, hogy a legtökéletesebb fajtából, csakhogy a ”tökéletes” szó éppúgy nem fokozható melléknév, mint az ideális vagy az optimális. Nincs „legideálisabb” meg „legoptimálisabb.” Legalábbis, ha édes anyanyelvünket meg akarjuk tisztelni és az ő (arany)szabályait megtartani.
– Erre nem gondoltam eddig. Valahogy szereti az ember a jó dolgokat csűrni-csavarni, hogy még erősebben ragyogjanak.
– És így halványítja el az eredendő szépségét. Hány olyan hölgyet ismer, aki milligrammnyi festék nélkül is szép, mégis több rétegben színezi át ezt az eredő vénuszi erőt?
– Igaz. Épp úgy szédítő, mint ez a körhinta.
– Nono. Mikor szédül a körhintán?
– Ha felülök rá és beindítják. Álló helyzetében akár aludni is lehetne rajta.
– Pontosan, bár nem erre céloztam. A körhinta – épp úgy, mint az élet forgataga – megszédítheti az embert. Ha vannak szilárd kapaszkodók, akkor viszont elmarad a kóválygó-ingatag érzet.
– Nyilván kapaszkodik az ember a vasba, mint az egyetlen fix rögzülésébe, nem?
– Látja, attól ugyan még szédülhet, a rudak és fogantyúk alkalmatlanok valódi biztonságot adni. Ahhoz ki kell tekinteni. Ha kitűz magának minden körben nézhető, fix külső pontokat, nincs gyomorkavarodás és imbolygás.
– Ez működhet a körhintán, elismerem. Mint a társastáncon a kályha. De hogyan jön ez a valós élethez? Mert – ha jól értem – ide akar kilyukadni az analógiájával, nem?
– Dehogynem. Az életben is kell, hogy rendelkezzünk megingathatatlan, fix értékrenddel. Ami a hullámzás idején stabilitást ad és nem veheti el senki, mert nem materializálódott. Ahogyan a körhintából kinézünk, úgy az életünkből felnézünk. Olyan eszményekre, elvekre, amik fényt és tartást adnak.
– De szépen mondta. Bevallom, kezdtem azt hinni, nem jön ki a körhintázásból, de gyönyörűen kivágta magát.
– Hallott engem eddig egyszer is besülni?
– Még soha.
– Na látja. Igyekszem nem ma elkezdeni. Ha pedig a felfelé nézés szóba került, akkor talán ideje egy kicsit azzal foglalkozni, amiért itt vagyunk.
– Kezdődhet a Hétrenéző?
– Igen, az érdemi része. És addig nyugodtan szakítsa el mohó tekintetét a körhintától. Megígérem, amint végeztünk, együtt ülünk fel.
– Áll az alku.
– A micsoda?
– Alku. Tudja: megállapodás. Szokás ezt a mondást alkalmazni, amikor két ember közös nevezőre jut, egymás tenyerébe csap.
– Ismerem, persze. Csak az „alku” szó miatt vontam fel a szemöldökömet. Fontolja meg, mikor, milyen környezetben és hány laklommal dobálózik az „alku”-val, mielőtt túl sokszor alkuszik meg – és közben hagyja, hogy alkudjanak valódi értékeiből.
– Megfogadom. Bár ez már kicsit hasonlít a szőrszálhasogatásra.
– Nevezzük inkább precizitásnak. Az közelebb áll az igazsághoz, annyira, hogy kettejük közé még egy selyempapírt se lehetne beszuszakolni. De nézzük, amiért jöttünk, azaz leltározzunk: mi volt a múlt héten.
– Izgatottan várom.
– Merkúr-Uránusz trigon. Ez önmagában talán nem hangzik túl izgalmasan, de fogalmazhatok úgy is: megnyíló lehetőségek – túl a kényszeren. Szintén felső polcos energia a Mars és a Vénusz égi tánca. Előbbi a Fiastyúkban, utóbbi a Méhkasban járt. Ha létezik szerelemmel teremtő erőharmónia, akkor ez az.
– Ahogy hallgatom, szinte nyalogatom a számat.
– Pedig nem ehető, de élhető minőségek. Pontosabban zamatosnak zamatosak, tehát a reakciója végül is helyén való. Fűszeres. Apropó, ha a csípősebb ízekre hangolódunk, akkor itt érdemes az Ikrek jelébe lépő Marsról megemlékezni. Pályára lépett még a Nap-Regulus együttállás; méltán kiérdemelve a tapsvihart és az éljenző hangorkánt. Szépséges égi randevú.
– És ami nem közvetlenül fűződik az ég szemléléséhez?
– Esett szó csodakulcsokról, tegezésről és végül arról: miképpen kínál ziccerhelyzetet, ha az ember olvas a csillagok világáról.
– Finom.
– És még valami: egy programajánló, mégpedig szeptember 2-án estére. Angyalokról férfiszemmel. Ez az előadás címe, én ott ülök az egyik kényelmesen kárpitozott székben 18 órától.
– Hű, ez megint csak jól hangzik. Azt hiszem, becsatlakozok.
– Akkor ne sokat habozzon; csak 30 fő fér be, annak meg egy jó részét már feltöltötték a hírlevél olvasók.
– Jó-jó, akkor még ma jelentkezni fogok. Tudja esetleg, hogyan kell?
– Persze. Írjon egy rövidke mailt a contact@ladonyijanos.hu címre – minden fontos tudnivalót megkap válaszüzenetben.
– Köszönöm szépen. És mit hoz a jövő hét?
– Már sorolom is: Szűz jelébe lépő Napot, szintén Szűz újholdat, forduló Uránuszt, Mérleg Merkúrt, Nap-Mars quadratot. Egyszóval nem ígérkezik eseménytelennek az előttünk álló hét nap sem. Ha pedig kiegészítjük a remény és a helyes válaszolás fontosságával, még kerekebb képet kapunk.
– Köszönöm. Tetszik, na.
– Nekem is, szó se róla. Akkor megyünk?
– Hová?
– Ne játssza meg magát! Legalább előttem ne. Alig tartott szemkontaktust, annyit nézte a körhintát. Gyerünk, üljünk fel!
– Ennyire nyilvánvaló?
– És ez így jó. Jöjjön elő a gyermek!
– Sétáljunk oda, az első kör az enyém.
– Első?
– Egy kör nem kör… Jó napot kívánok, legyen kedves két jegyet adni! Igen, akkor kétszer kettőt, ha már féláron van és nem, nem kell lassabban és kíméletesebben hajtani, csak mert kissé elmúltunk gyermekek lenni; az csak a látszat. Köszönöm!
kép: pixabay.com
körhinta: többet ad, mint mutat