Ismét egy rövid, de annál lélekemelőbb dal következik, Radnóti Miklós Majálisa. A vers „amúgy is” gyönyörű, ha szabad így fogalmaznom: radnótiasan tökéletes. Dinnyés Jóska bá’ tette hozzá azt, amitől még jobbá tudott nemesülni, ez pedig a hangszerelés, a dallamvezetés és az ének mikéntje. Zárójel: Dinnyés Józsefet ez esetben elég méltatlanul aposztrofáltam a „bá’” jelzővel, mert a szerzemény keletkezésének idején, 1979-ben az aggastyáni 31. életévében járt. Az előbb említett hangszerelést kérlek, ne vedd túlságosan komolyan; itt egy gitár szól, az sem cifrázza túl, mert a hangszálak zengésének mikéntje adja a varázst. Pont az a nóta, ahol újra és újra az elejére húzod a csúszkát: nemhogy az egyszeri, de a három-négyszeri hallgatás sem elegendő a Majális mélységi befogadásához. A versről, mint szövegről külön nem értekeznék, a maga velősségében zseniális; ezt hívják költeményesszenciának. Egészen egyszerűen fantasztikus és kihagyhatatlan. Most ugyan kiragadottan írtam róla, holnap arról is olvashatsz majd, milyen kontextusban nyerte el méltó helyét a lemezen.
kép: mng.hu