Egy tanítómtól hallottam a következő gondolatfutamot: óvakodjunk a mesterektől, mert ahol megjelenik a mester, ott megjelenik a mesterkedés is. Másik gyöngyszeme pedig a következő: csak a fizikai testben élő mesterekkel legyetek óvatosak!
Jelen korunk a változás, a képlékenység csodája, régi eszmék kőszirtjei omlanak, új szelek fújdogálnak és soha eddig ennyi mester, tanító és guru nem tapodta a Földet, mint manapság. Szögezzük le, hogy nincs se rossz, se hamis mester; aki úgy véli, ilyennel hozta össze a Sors, az gondoljon mélyebben bele, mert csak a számra szükséges tanítást szállították neki, amit esetleg – még – nem ért.
A spiriguru-dömping velejárója a függőség; minél jobban tisztelünk egy mestert, minél jobban bízunk benne, annál inkább hajlamossá válunk az ő – nyilvánvalóan csalhatatlan és tévedhetetlen – ítéletétől függően megtenni vagy meg nem tenni dolgokat. Mindezek közben az önállóságunk kezd eloldalazni mellőlünk, ő avanzsált második számú dudássá létünk csárdájában.
Fontosak életünkben a mesterek és tanítók, mert adott területeken irányt tudnak mutatni, fel tudunk rájuk nézni, de ne tekintsünk rájuk orákulumként. Olyan csodálatosan szerkesztette meg a Teremtő ezt az univerzumot, hogy a hétmilliárd embernek hétmilliárd mestere is van: mindenkinek saját maga saját felsőbb énje, isteni önvalója. „Külsős” mesterektől kaphatunk ajándékokat, de mindannyiunknak magunknak kell összegyúrni a sok csomagból azt, ami itt és most előre visz bennünket. Nincs a földön olyan mester, aki univerzálisan mindenben tökéletesen megfelelne bárki egyéni létezőnek, mazsolázni kell: innen is egy kicsit, onnan is egy kicsit; mint a mozaikkép kirakásakor.
Képzeljük el, hogy tudunk járni szépen, még ha néha megbotlunk és elesünk is, de azért így-úgy elérjük, amit szeretnénk. Felfedezzük, hogy botra vagy mankóra támasztva ideig-óráig stabilabban állunk, gyorsabban lépdelünk és hamarosan már le se akarjuk rakni a gyógyászati segédeszközt, miközben szép észrevétlen sorvadunk. Ráadásul a mester nem is igazi mankó életünkben, hanem gumimankó, minél inkább rá akarnánk támaszkodni, annál kevésbe segít rajtunk, nem számíthatunk rá.
Nehezebb és fárasztóbb látszatra az önedzés útja, ahol saját életünk szuverén mesterévé válunk, de egyenes gerinccel, kihúzott háttal, önmagunk valódi mestereként érhetünk legkönnyebben célunkhoz. Higgyük el, ott él bennünk az a bölcs, akire szükségünk van, ha pedig még szunyókálna, fogjunk hozzá felébreszteni.
– ha tetszett a bejegyzés,
– ha szeretted olvasni,
– ha örömet okozott,
megköszönöm, ha támogatod a munkám és a következő bejegyzések elkészülését:
https://www.donably.com/ladonyi-janos-asztrozofus
