2019. dec 18. 0

Mi van akkor, ha nem tudod teljesíteni az életfeladatodat?

Ma egy újabb félelem estében jutunk el annak irracionális voltáig. A közösségi oldalon rengeteg nagyon-nagyon értékes komment és számtalan privát üzenet érkezett. Mindkét fajtának nagyon örültem. Aki nyíltan, kommentben írt, ő segített a többieknek; megmutatta, hogy nincs egyedül, ezért nem (sem) abnormális, amitől tart. Aki privát üzenetben írt, nekik külön tisztelet, mert mégis erőt vettek magukon és elküldték rettegésük tárgyát. Abraham Maslow alkotta meg annak idején a szükségletek piramisát. Legalul a fiziológiai szükségletek kielégítése szerepelt, legfelül, a csúcson pedig az önmegvalósítás. Ez az ábra és maga az elmélet is azt sugallta, hogy enni, inni, b…, öhm… szaporodni muszáj; önmagunk megvalósítása, a bennünk élő energiák kibontakoztatása pedig csak hab lehet a tortán. Zárójel: akkor vajon hogyan működtek az éhező tudósok, esetleg Viktor Emil Frankl? Az elmélet nem is olyan halvány párhuzamot mutat a legsötétebb darwinizmus ember majomtól származtatásával. Azt sugallja, hogy csak kivételes esetekben, csak és akkor, ha már mindenünk megvan, akkor talán és esetleg foglalkozhatunk felettes énünkkel is és egy icipicit belefoghatunk az önmegvalósításba. A legszebb az egészben, hogy Maslow élete végén felülbírálta-visszavonta-módosította ezt a tézisét, mégsem terjedt el az alkotói vétó és eredeti, kevéssé üdvös formájában butítják a jónépet ezzel a háromszöggel.

Ember nem születik a Földre életcél, életfeladat, hivatás, sorsfeladat nélkül. A négy szó közül használjuk a nekünk kedveset – kedvünkre. Azért nincs értelme inkarnálódni, hogy túléljünk, együnk, igyunk, fűtsünk és reméljük, minderre holnap is lehetőségünk adódik. Ha így lenne, akkor a csoportos öngyilkosságok miatt réges-rég kihalt volna a komplett emberiség. Ha igaz lenne, akkor vajon mi éltetné bennünk a reményt? A sorsfeladat egy magasztos valami: egy eszme, egy állapot; üzleti nyelven leginkább a „vízió” feletethető meg neki. Lehet, hogy nem érjük el ebben az életünkben. Hoppá. Akkor majd visszajövünk, felvesszük a fonalat és folytatjuk. Hallottál már Mozartról? Nem a kugliról (tallérról, alkalmasint, az még finomabb, ráadásul tejcsokis…), hanem névadójukról? A muzsika számára nyilvánvalóan életek óta küldetés volt. Aki pár évesen komplett zeneműveket alkot, már sokat tett a „munkába” korábban. Az általunk ismert inkarnációjában érte el és teljesített be mindezt, de kellettek hozzá a korábbi életek tapasztalati, tanulásai.

Nem baj, ha nem éred el most. Lesz még időd rá bőven, kapsz alkalmat visszatérni és tovább dolgozni mesterműveden. Zárójel: a sorsfeladat nem konkrét cselekvés. Gondolj bele: ha sorsfeladatod lenne egy állatmenhely megépítése, akkor ezt talán 35-40 éves korodra eléred; átvágod az ünnepélyes megnyitón a nemzeti színű szalagot, hozzácsapod a pezsgősüveg nyakát az egyik kennel frissen mázolt ajtajához, hörpintesz a feltörő, habzó sugárból és mehetsz a koporsóba, mert kész vagy és már nincs miért vegetálnod. Szó nincs róla. Az életfeladat mindig minőség, élethosszig törekszünk felé. Az út itt fontosabb a cél elérésénél. Az utolsó perced út közben kell találjon. Könnyű szívvel, jó, háborítatlan lelkiismerettel tudnod kell elmondani magadról, hogy a te saját eszméd felé tartasz, az ő megvalósulásán munkálkodsz. Ha nagyobb a falat, átadhatod szellemi gyermekeidnek, vagy választhatod a visszatérést – rajtad áll. Most már látod, miért irracionális attól tartanod, hogy nem tudod beteljesíteni a küldetésedet. Ha ezeket a sorokat olvasva kapsz észbe, hogy tévúton jársz, azt is tudd: sose késő irányt módosítani és visszatérni a helyes útra. Soha.

kép: www.pinterest.com

Szólj hozzá(nk)!