2019. okt 23. 0

Miért csinálok annyi elütést?

Pár napja kaptam egy jelzést: az egyik írásban hiányzott egy betű. Röviden válaszoltam rá, kijavítottam az aktuális szösszenetet, majd elkezdtem kicsit gondolkodni-töprengeni és egy egész bejegyzés kerekedett belőle. A középiskolában szerencséltettem gépírást tanulni, éveken át. Az elvárt szintet (10 perc alatt 1.400 leütés vakon) egy kicsikével még felül is tudtam múlni legjobb pillanataimban, csúcsformában. Volt egy borzalmasnál szörnyűbb gépírás-tanárnőnk, pontosabban kettő: egyikük a másik jogfolytonos utódja volt – eltérő név, hasonló, kibírhatatlan archetípust takart. Nem szerettem őket, de az érzelmi viszonyulásunk kölcsönösnek bizonyult. Nem mondom, hogy rémálmaimban sikítva, verejtékben fürödve riadok fel, mikor a kikapcsolt monitoros órán fülsértő rikácsolással személyeskedik valamelyikük, de azért nem kerestem egyikre sem a közösségi oldalon, hogy fogadjon fiává, mint Piton professzor HP-t. Nehezen, nem kevés belső ellenállással, de elsajátítottam a tudományt, majd egy darabig nem használtam, így ment is az ebek harmincadjára.

Az irodai munka világába való megérkezéskor azért jól jött, hogy nem két ujjal kell pötyögnöm, másodpercekig tartó, köröző mozdulatokat téve a klaviatúra fölött, míg ráakadok a kívánatos billentyűre (hogy azt szenior kollégáim közül sokan tették). De a tíz már nem tíz, a vak pedig… Nos, megvilágosodott, azaz le-lepillantva gépeltem, egész jó tempóban. Mára eljutottam oda, hogy gyorsabban jár az agyam, intenzívebben ugranak be leírandó mondatok, csillannak meg sugallatok, mintsem képes lennék leírni őket. Elkezdtem az ujjaimmal hadarni. Tudom, hol vannak a billentyűk, de 4-6 ujjal gépelve időnként kavarognak és torlódnak. Ez önmagában még belefér, hiszen F7 – a helyesírás-ellenőrző -, régi, jó barátom. Pirossal húzza alá a nyilvánvaló tömpe ujjú nyelvbotlásokat, ezt csak ki kell javítsam és jöhet az üdvösség. Ám nem intelligens. Meghagy értelmes szavakat, amikor nem kéne, mert értelmetlen. Példa: „ami” és „mai” – mindkettőnek van értelme, ugyanaz a három betű és rendszerint elgépelem őket.

Igen, igazad van: miért nem olvasom át, amit írok? Átolvasom. Egyszer. Lusta és kényelmes vagyok, ezért ennél többször nem szokásom, kivéve, ha valami egészen extra helyzet adódik. Nyilván felfoghatnám koncentrációs gyakorlatként saját bakijaim levadászását, de azt meg más módokon élem meg. Marad a jelen helyzet: itt-ott virít egy-két logikai bukfencet fialó félreütés, időnként mulatságos, néha röhejes helyzeteket teremtve. Sovány vigasz az agy működése: értelmet talál összekuszált szavakban is, ha a betűk mennyisége és fajtája jó, csak a sorrendet változtatták meg. Ha találtok elütést, akkor az ezért van, akár ki is írhatnám, mint a csokira: nyomokban mogyoróféléket tartalmazhat. Az írások nyomokban gépelési hibákat tartalmazhatnak. Persze lehet, egyszer arra ébredek, újra tanulom a tízujjas vakon gépelést. Addig viszont kérem a türelmeteket és megköszönöm, ha az orromra koppintotok. Azt pedig különösen, ha hasonló Achilles-sarkokat árultok el, mert akkor nem érzem magamat ebben a témában oly’ magányosnak.

 

kép: www.pinterest.com

Szólj hozzá(nk)!