Jelen korunk a kezdjünk bele és indítsuk el! jelszavával béleltetett ki; mindenütt a gyors, azonnali kezdetek élvezik a támogatottságot. Legyen szó akár számlanyitásról, netán felhasználói fiók létrehozásáról: néhány kattintás, pár perc és már kész is az új minőség. Amikor viszont lezárnánk, megszüntetnénk, befejeznénk valamit; halasztó, elterelő erők próbálnak visszatérően hátráltatni. Kurzusok témája a kapcsolatépítés, a „hogyan ismerkedjünk meg olyan emberekkel, akik segítenek céljaink elérésében”-jellegű tanfolyamok rekesztik el a Dunát, ám egyetlenegy okításról nem hallottam (ettől persze még létezhet…), ami arról szól: miképpen zárjunk le méltó módon kiüresedett, lejárt emberi kapcsolatokat. Ez valahogy tabutémává vált, sokkal inkább hamis létjogosultságot nyert a sunnyogás, az a fajta struccosodás, amikor nem mondok istenhozzádot, de titkon táplálom a reményt, hogy egyszer csak elveszíted a telefonodat, amiben a számom van és nem kell többé beszélnünk.
A lezárás, a befejezés kulcsfontosságú a ma emberének, e nélkül egyre súlyosbodó hátizsákkal, mind görnyedtebben rója útját – nyilvánvalóan a tempó is kárát látja a túlterheltségnek. Gondoljuk végig, mennyire férfiatlan a „nemveszeminkábbészreazutcánmertakockaköveketfigyelemmindenidegszálammal” mentalitás ahelyett, hogy szemébe néznék az egykori ismerősnek és elmondanám, hogy mit érzek valójában a szívemben és köszönjünk el egymástól békében, egyetértésben. Merjünk például kilépni társadalmi szervezetekből, egyesületekből, ha azok iránya a mi utunkétól olyannyira eltérően alakult, ami már vállalhatatlan számunkra. Elegánsabb, mint magyarázkodni, hogy a viharba került oda a nevünk, ahonnan ma legszívesebben nátronlúggal tüntetnénk el. Kit érdekel, mit mondanak a hátunk mögött? Megfelelésből ottmaradni a legrosszabb döntés; annál minden jobb.
Korábban már értekeztünk a nemet mondás erejéről, a befejezés és lezárás képessége ezzel a hatalommal analóg. Minél magasabb szinten működtetjük ezt a „művészetet”, annál eredményesebben tudunk elengedni dolgokat. Fontos tisztáznunk, hogy az elengedéssel mindig – eltérő mértékben, de – megváltozunk. Aki képtelen elengedni dolgokat, az bemerevedik, a teljesen természetes változásra is azt mondja, hogy ő képtelen megtenni. A közhelyes hasonlatban ő az elszáradt ág, amit a vihar egy hangos reccsenés kíséretében ragad magával, míg a rugalmas (így változó) ágak egészségben megmaradnak. Miért gondoljuk, miért hisszük el, hogy bizonyos (immár nem kívánatos) minőségek, tulajdonságok kövülten és elválaszthatatlanul a mieink?
Az elengedés három „archetípusáról” is beszéltünk már, érdemes feleleveníteni a Nimródhoz, a Rák ollójához és a Skorpió ollójához tartozó minőségek összevetését. A Nap, cselekvő énünk égi szimbolizálója csütörtöktől szombatig halad át ezen a nyesőszerszámon. A Skorpió-féle elengedés a levágás, a lehúzó, visszahúzó minőség fonalának azonnali, radikális elnyisszantása. Nem nyiszatolásról, lépésről lépésre való, lassú, de folyamatos tisztulásról szól ez a minőség, hanem azonnali, ha úgy tetszik (és tetszik!), radikális elengedésről. Ha a házban van egy hordónyi sz@r, akkor kihordhatjuk kanalanként szépen, módjával, ami sokáig eltart, de legalább közben büdösek is leszünk. Választhatjuk ellenben az egész edényzet defenesztrálását (ez a kedvenc latin szavam, az ablakon való kihajítást jelenti, eredete a huszita mozgalomhoz vezethető vissza), amivel egy csapásra megszabadulunk a trágyától és annak minden, áldatlan mellékhatásától. Ennek érkezik most el az ideje, itt lássuk meg, hogy mi magunk, aktívan, életünkben Napként ragyogva, cselekedve tudunk elengedni mindent, aminek lejárt az ideje.
Csütörtökön az ilyen típusú, radikális elengedés égisze alatt tűzzük zászlónkra az elengedést:
https://www.facebook.com/events/249373409090788/
képek: www.pinterest.com
