Csodálatos dolog tisztelni azt az embert (azokat az embereket), aki(k)től tanultál/tanulsz. Mosolygós büszkeség feszíti kebledet, kifejezetten jólesik beszélned mesteredről (ezzel a szóval azonban bánjunk csínján, ahogy pár éve megbeszéltük). Az ő neve egyfajta cégér, védjegy, rád is vetülő minőségi tanúsítvány.
Abban a végtelenül szerencsés helyzetben tudhatom magam, hogy a fent leírtakat megtapasztaltam. Itt akár véget is érhetne a mai bejegyzés, de mi van akkor, ha egy sz@rházitól tanultál? Akkor te is pöceszökevénnyé alacsonyulsz és tanítódat kéne – a ma divatos módon – szurokba hempergetni, tollba forgatni, majd egy kellően terebélyes máglyára vetni, lángolását pedig „kiélőzni?”
Tényleg ez volna a legjobb, korszerű (helyesebb lenne hosszú „ó”-val kórszerűnek írni…) megoldás? Cincáljuk szét együtt az ellentmondást, hogy jóllakhasson a kecske a káposzta további zöldellése mellett.
Sokan vallják, hogy az átadó személye befolyásolja a tanítást; egyszerűen lenyomatot hagy a tudáson, ki miként közvetíti azt. Az ily’ módon érvelők kedvenc képe a mocskos kehely: a legtisztább bort, az évszázad nedűjének választott hatputtonyos aranynektárt hiába töltöd bele, az már nem lesz, nem lehet ugyanolyan tiszta, mint a palackban volt. Nem mondom, lakik benne némi igazság.
Ha előtted pukkantják meg az Oremus pincészet 1979-es évjáratú aszúját és egy homályos-foltos-mocskos pohárba töltik, úgy jogosan érezheted, hogy spiri énedet félreállítva azonnal tenned kell az elkövető új inkarnációhoz segítéséért. Másfelől megközelítve változik a kép.
Vajon nem írja felül a tudás az átadó rezgésszintjét? Lehetséges, hogy annyira magas, magasztos dolgot kapsz meg, ami a legtrágyább humánumon átömölve sem válik moslékká? Engedj meg egy példát! A magyar színművészet egyik legellentmondásosabb alakját hívom segítségül, ő pedig nem más, mint Major Tamás. Rövid búvárkodással te magad is gazdag anyagra lelsz, ami nem segít eligazodni rajta. A wikipédiáról szó szerint idemásolok egy bekezdést Major Tamás jellemzéséről, dőlt betűkkel szedve:
> Czímer József dramaturg a következőket mondta róla: „Egy fantáziadús, nagyszerű művész, egy felelőtlen, zseniális ripacs, és egy hiú, mindenre kapható udvaronc keveréke.” Raksányi Gellért szerint „Karrierje érdekében semmitől sem riadt vissza, lelkiismeret-furdalás nélkül gázolt át mindenen és mindenkin. Lelketlenül megkeserítette számos kitűnő kolléga életét, s ezek ezt nem csak halálukig, haláluk után is szenvedik.” Egyéb értékelések szerint „Torz lelkű, bosszúálló, barátait hátba szúró diktátor, aki emberi sorsokat, pályafutásokat tett tönkre. Progresszív színházi újító, akit színészek és rendezők generációi tiszteltek mesterükként. Tehetségtelen kókler, aki az egész magyar színházi fejlődésnek súlyos károkat okozott. A legfelkészültebb Nemzeti-igazgató, aki megvédte az intézményt a kötelező stréberdrámáktól, csellel, furfanggal óvta az intézmény rangját a legdemagógabb időkben.” <
Ha láttad őt filmben, patinásabb szülöttek színházban, tudhatod, nem kispályás művész volt. Mégis, a jelleme, khmmmm – finoman szólva sem ostromolta az eget. Ennek ellenére minden tanítványának valamennyi, tőle kapott, általa átadott tudása kuka vajon? Ugye, hogy nem?
Itt érkezünk el egy újabb fontos sarokponthoz: felelősséged a tudás és nem a tanító felé van. Ahogy az elején hivatkozott egykori tanítóm mondta: szolgáld a Fényt, de embert ne szolgálj. Ahogyan égig érően gyönyörű módon szólhat a velejéig romlott jellemű, hajmeresztő, elborzasztóan ordas nézeteket valló zongorista játéka, úgy te képes vagy különbséget tenni a minőségek között.
A jellem vizsgáján megbukott ember is lehet tanító, tőle is részesülhetsz a legmagasabb minőségű, kristálytiszta tudásban. Utóbbi ugyanis bőven felül tudja írni előbbi hitványságát, gyarlóságát. Kérlek, ennek tükrében tervezd újra esetleges ítéletességedet, ami a jelen korban (kórban…) annyira elharapózott hóborttá lett.
képek: pixabay.com
– ha tetszett a bejegyzés,
– ha szeretted olvasni,
– ha örömet okozott,
megköszönöm, ha támogatod a munkám és a következő bejegyzések elkészülését:
a pohár minősége éppúgy nem határozhatja meg az ital élvezetét,
ahogyan a jellemgyenge embertől kapott tudás is átfénylik az átadó közeg sötétjén
