Azt hittem, erről nem kell írnom. Tényleg. Aztán mégis, újra és újra visszadobta hozzám a labdát az élet. Tessék, akkor itt vagyok, leültem a sejhajomra és pötyögöm a sorokat. Triviális, egyértelmű, nulla forradalmisággal. A lámpás mindenkinek felgyúl, ez van. Ha nem akarsz megvilágosodni, nyilván eltakarhatod a szemed, de miért tennél ilyet? Kezdjük is a megvilágosodásnál!
Az önismeret útján lépdelő embert időről időre, elsuhanó (vagy éppen csak tovavánszorgó – tempótól függ) kilométerkőként éri egy-egy felismerés, rácsodálkozás. Emlékszel, amikor összeáll a kép és rájössz, miként függenek össze történések, mintázatok. Csodálatos élmény, árukapcsolásban szállítja a megkönnyebbülést. DE! Az egész nem ér semmit nem sokat ér, ha és amennyiben itt megállsz.
Mi van? A felimerés kevés? Miről beszél ez az ember? Pálinkázott-e vagy almabort vedelt? Jogosak a kérdések, e sorok materializáláskor késő reggelt írunk és egy izmos presszókávé hivatott szaturnuszi energiákat erősíteni és támasztani az összpontosításomat. Tudatmódosító nélkül ismétlem meg: a rácsodálkozás, a megértés jó, de itt nem állhat meg a folyamat!
Tettek nélkül jobb lett volna maradni az „édes” tudatlanságban.
Kemény kijelentés ez is, aláírom. Gondold végig, kérlek: abban a pillanatban, hogy rájössz fontos, az életedre kiható összefüggésekre, helyzetbe kerülsz. Felelősséged ébred. Ekkor stuccoskodni, fejet a homokba dugni – nem való. Itt már nem beszélhetsz „hét én erről nem tudtam, nekem ezt senki nem mondta” módon. A tantusz leeste utáni nemcselekvés vétek önmagaddal szemben.
Két féléven keresztül hallgattam büntetőjogot, onnan az ismeret: nem csak akkor követhetsz el bűnt, amikor teszel valamit, hanem amikor elmulasztasz tenni (pl. cserbenhagyás, segítségnyújtás elmulasztása, stb.). Utóbbi kevéssé ismert, akár szét is tárhatnád a kezed, de most már késő. Már elolvastad, már tudod.
kép: pixabay.com
szép, jó és kedves – de önmagában ettől még semmi nem változik meg:
ahhoz tenned kell
