Ugyan miért szorítod elfehéredő ujjakkal a biztonság illúziójának sziklaperemét? Mi történik, ha kinyitod a szemed, nagy levegőt veszel és ugrasz? Ugrasz a látszólag semmibe, garanciák nélkül.
Ugrasz akkor is, ha acélbilincset ver szívedre a félelem. Benned van a hős, aki sikítva, remegő lábakkal és félájultan az adrenalintól, de kész elrúgni magát a méltatlanná vált látszat-szirttől. Akkor van igazi értelme, ha a semmibe irányul a rugaszkodás – első ránézésre. Az nemesít, ha a szíved és a lelked ereje – a félelem dacára – felülírja a szemed közvetítette pánik-tünemény képeit a semmiről, a mélységről.
Ha a sorsod szerint megélendő tapasztalatod, hogy az Isten nem teszi alád oltalmazóan a tenyerét, nem méltóbb, nem bátrabb megnézned, mi vár rád, mint összeszorított szemmel, bégető gyapjasként várni a beteljesülést, a bevégződést?
Választhatod azt, hogy futsz, menekülsz, nem nézel hátra. A füled úgyis meghallja a neked szánt nyílvessző suhogását és felismeri az összetéveszthetetlen, csak neked szóló pendülését a húrnak. Választhatod azt is, hogy a belső parancs szavát felülírva megállsz, megfordulsz, és a szemébe nézel a Veszedelemnek. Ha ez a vége, akkor tisztelettel meghajolva tudod fogadni. De mi van akkor, ha csak te festettél mumust magadnak? Mi van akkor, ha szembenézel a démonnal és szertefoszlik? Mit veszíthetsz? Hol van az leírva, hogy nem győzheted le az arctalan, névtelen félelmeidet?
kép: pixabay.com
tényleg a pánikszerű menekülés a legjobb megoldás?
valóban jó átadni a volánt a reszkető én-részednek?