2019. okt 24. 0

Mit jelent a kommunikáció?

A mai kor emberének minden korábbinál több típusú kommunikációs eszköz áll rendelkezésére. Szabadon választhatjuk meg, hogy analóg vagy digitális úton-módon értekezünk másokkal. Megválaszthatjuk – megválaszthatnánk: és mégse tesszük. Felidéztem néhány, manapság tipikusnak mondható élethelyzetet, ahol nem vitézkedünk a kommunikáció területén. Aki vezet autót (motort, biciklit), vagy csak részt vesz közúti forgalomban, tapasztalhatja, hogy az irányjelzés egyre kevésbé divatos: szinte már-már lúzerként tekintenek arra, aki a kadmiumsárga lámpácskáinak villogtatásával jelzi sávváltását, bekanyarodási szándékát. Párok ülnek egymás mellett kvázi duzzogásban, mert a másik nem találta ki, mit szeretne éppen csinálni; kölcsönösen erjedve gerjesztődik a „medve, b@szd meg a fűnyíródat!” energiája. A kolléga le se’ tojja, hogy megszakadok, oda se’ bagózik, hogy helyette is húzom az igát, ami nem baj, de legalább egy erőtlenül elrebegett, lepkehalvány „köszönöm” bizony jólesne – legalább minden ötödik pénteken. Mi volt a suliban? Semmi. Ha egyiknél-másiknál ráismertünk barátaink, szomszédaink működésére, akkor helyben vagyunk.

Nem működik a kommunikáció, mert nem működtetjük. Hoppá. Nem azért nem működik, mert baj van bennünk vagy a fogadó oldalon; egyszerűen csak nem nyúlunk egy olyan eszközhöz, ami pedig nyilvánvalóan rendelkezésünkre áll. De hát én beszélek azzal a büdös kölökkel, mégse’ megy át neki semmi ebből!! – hallani a felkiáltást. Elevenítsük fel a kommunikáció spirituálisan helytálló definícióját: megértek és megértetek, odafigyelve a másikra, minimalizálva a torzításokat. Ha szükséges, olvassuk el még egyszer, mert ez egy hihetetlenül fontos alapvetés. Először is ott a sorrend: előbb értsem meg a társamat, legyünk bármilyen energetikájú kapcsolatban. Amíg nem értem őt meg, nem tudok kellőképpen ráhangolódni. Megvan a jelenet a tömegközlekedési eszközön hangosan, szépen, tagoltan és artikulálva beszélő ellenőrről? „A helyszínen kettőezer-ötszáz, utólag, csekken nyolcezer” – mondja mindezt a láthatóan valamelyik brit országból érkezett, a magyar nyelvet egyáltalán nem beszélő turistának. Kerüljük el, hogy belecsússzunk az egyoldalú, emelt hangú információközlésbe. Amíg nem értem meg, amíg nem akarom megérteni előbb őt, addig pontosan ugyanígy mondjuk a magunkét. Igen, felmerülhet a kérdés, hogy ezzel nem rendeljük-e alá magunkat állandóan a másiknak, hiszen ha mindig ő az első, ha folyton előbb őt akarom megérteni, hol maradok én? Jogos a kérdés, de mindennél egyszerűbb a válasz. Amikor előbbre veszem a másik megértését, akkor már tudom, hogyan, miként fogalmazzam meg az üzenetemet, a mondanivalómat, hogy az személyre szabottan érhessen célba, nem pedig a sablonjaim között válogatok és a jól bevált skatulyázós mintáimból kiindulva böfögök rá kipróbált paneleket. Nem vesztünk semmit, nem maradunk alul, hiszen a másik ezt mérhetetlenül nagyra értékeli. Jelen korunk egyik hiányzó energiája a figyelem: amint partnerünk megérzi, hogy őszinte, valódi figyelmet kap tőlünk, a kommunikáció minősége ugrásszerűen emelkedik.

Itt kerülhet egyáltalán képbe, hogy megértessem magamat. Önmagam megértetése addig hiú ábránd, amíg nem vagyok tisztában, kivel beszélgetek éppen; ezt követően viszont személyre szabottan tudom a bennem mocorgó dolgokat, érzelmeket, gondolatokat közvetíteni felé. Vegyük észre, hogy ilyen helyzetekben egyre magasabbra tudunk jutni és hirtelen eltűnnek a mellébeszélések, az udvariassági, „small talk”-jellegű körök. Ne szűkítsük csak verbális dialógusokra ezt a folyamatot: amikor kellő időben indexelek, jelezve, hogy igen, én itt most befordulok, a másik látja, megérti és e szerint cselekszik, hamarabb jut A-ból B-be és nem kell rosszabb esetben betétlapot töltögetni az „én azt hittem, befordulsz” mondatot sóhajtozva. Megértés és megértetés nyilvánulhat meg sorállásnál, háziorvosi váróteremben is: nyugodtan kérdezzünk rá, ki hova vár, ki az utolsó, nem szégyen. Honnan kéne tudnunk a jelen állapotot, ha csak most léptünk be az ajtón?

Az elején említett technika fura módon torzítja a kommunikációkat, ha nem csípjük nyakon. Lehet, hogy egyszerre több ismerőssel csetelünk a közösségi oldalon, de ha be kell verni egy szöget, hirtelen senki nem segít. Posztolunk, töltjük fel a fotókat, de ez nem kommunikáció, itt csupán közvetítünk valamit magunkról: láttatni szeretnénk egy bizonyos minőséget; gyakran függésbe kerülve a rá kapott lájkoktól. Zárójel: létezik tanulmány a közösségi oldalak és az addiktív vegyületek hatásmechanizmusának párhuzamáról… Félreértés ne essék, minden rendben van a fényképek megosztásával, csak engedjük el azt a tévképzetet, hogy ilyenkor kommunikálunk. Ha megengedtek egy szemléletes példát: kommunikáció, amikor egy régi, klasszikus falusi táncházban legény és leány az évődés kortalan szabályai szerint „flörtöl” és táncol; itt oda-vissza küldözgetik a jeleket és tudnak egymáséiból olvasni. Nem kommunikáció, amikor a szürke ballonos mutogatós bácsi hirtelen kitárja a kabát két szárnyát, felvillantva férfiasságát nemi szervét. Még egy zárójel: a kéretlenül küldött péniszfotók pont ebbe a kategóriába tartoznak, csak kevesebb azonnali kockázatot rejtenek magukban.

Ha szükséges, alakítsuk át a jelen világunk adta technikai lehetőségek használatát életünkben. Emlékezzünk, hogy a gyökerek mélyek és időtállóak. Illesszük a helyére a digitális fejlődés kellékeit, mert igenis jók és jól használhatóak. Nem a kés tehet arról, ha nyakakat vágnak vele, hanem az őt markoló kéz, amely szelhetne akár kenyeret is az éhezőknek, hogy egy jócskán elcsépelt képet hozzak elő. Bő tíz éve játszották egy burgonyaszirom csipsznek nevezett, ételnek látszó tárgy tévéreklámját – akkor még egyrészt volt tévém, másrészt időnként néztem is. Ebben a joviális, bajuszos nagypapa, nagyot sóhajt, imígyen: „kár, hogy azokból a régi, jó dolgokból nem maradt semmi.” A „semmi”-t igazán megnyomta a mondat végén. Legyünk óvatosak, körültekintőek: a bácsi nyugodtan nosztalgiázzon a végleg elmúlt dolgain, de mi megtehetjük és tegyük is meg, hogy saját életünkben (amire ráhatással bírunk, ez nagyon fontos!!) működtessük az igazi értékeket. Kommunikáljunk, azaz értsünk meg (először), majd értessük meg magunkat, odafigyelve a másikra és önmagunkra egyaránt. Állítsuk a figyelem és a tisztelet (időt álló értékek!) szolgálatába azt a nagyszerű technikai arzenált, amit a ma kínál és garantáltan boldog(abb) és teljes(ebb) életet élhetünk. A melléknév fokozása is csak rajtunk áll, a cél, hogy alapfokon éljük meg mindkét minőséget; azaz a boldogságot és a teljességet egyaránt.

 

képek: www.pinterest.com

Szólj hozzá(nk)!