“Terjednek a tömegméretű pszichikai járványok, amelyek humusza a céltalanság, a kiábrándultság és a halálfélelem. Neked van már varázserőd e szörnyű kór ellen. De felhasználod-e megfelelő módon, ha valakinek az állapota szükségessé teszi, noha nem tudja szavakkal kérni, és megnyilvánulásai sokszor visszataszítók?
Sok a beteg és kevés az orvos. A válság a járványkórházak személyzetét sem kíméli meg. Mégis tovább szolgálnak, míg lábon tudnak maradni. Mi másért élnénk éppen ma, olyan szellemi Elixír birtokában, amely a halandók minden nyavalyáját enyhíteni képes, feltéve, hogy mi magunk is bevesszük e gyógyszert egyéni válságaink idején?
Ha a szenvedőnek azt prédikáljuk, hogy bizonyosan megérdemelte kínjait, mert előző életeiben elkövetett bűneiért vezekel általa, úgy teszünk, mint az a járókelő, aki az úttesten heverő, rémült, sebesült gyereket összeszidja, miért volt könnyelmű és vigyázatlan, azután továbbmegy. Vajon miénk-e az ítélet, vagy a dolgunk csupán az, hogy segítsünk mindazokon, akik bajba jutnak? És van-e olyasvalaki, aki közvetett vagy közvetlen módon nem felelős jó vagy rossz sorsáért, beleértve önmagunkat is?
Ha éhes embernek bőséges lakomáról mesélünk, nem lakik jól tőle. Vajon nem ér-e többet néha az egyszerű szó, egyetlen karéj az Élet Kenyeréből, mint színes, díszes elemzések a magasabb rendű igazságról annak, aki léte legmélyebb pontján kivérzetten, elgyengülten fel sem tud tekinteni mostoha sorsából?”
Szepes Mária
kép: www.pinterest.com
