Foglalkozására nézve kurva. Itt ütődtem meg először komolyabban, pontosabban kaptam fel a fejem. Jól olvastam? A kiragadott három szó egy tagmondat része, pár sorral később értelmet nyerve demonstrálja: nem öncélúan vulgáris megfogalmazás. Se sznobnak, se prűdnek nem tartom magam, ám a téma kapcsán még az én szemöldököm is felszaladt. Ez csupán annyit jelent: elérte a célját. Felkapott, magával ragadott és sodort elejétől végéig.
Úgy jó a polgár, ha pukkad. Ezt inkább az anarchisták szajkózzák, Bősze Ádám nem hinném, hogy zászlajára hímeztette volna. A Nagy Zenészek, nagy szerelmek című könyvében azonban menetrendszerűen bukkan fel olyan tény, megfogalmazás, összefüggés, ami komoly hökkenést vált ki. De soha nem puszta feltűnősködő önérdekből. Ez az a pont, ahol az első idézőjelet kell használnom: „Bősze Ádám zenetörténész, antikvárius, rádiós és televíziós műsorvezető hosszú ideje azon dolgozik, hogy oldja a komolyzene világára jellemző merevséget.” Ehhez még csak ki sem kell nyitni a könyvet, elég kézbe venni és a hátsó borítót elolvasni. Tiszteletet érdemlő törekvés, de érzek benne le nem írt, ki nem mondott többletet.
Szórakoztatás, elvarázsolás. Csodás dolog komolyból klasszikus zenét, márványtalapzaton trónoló, gőgös bronzszobrokból érző, hús-vér embereket formálni, de ez csupán a csali. A lényeg több, mélyebb, magasztosabb. Emlékeztetni az embert, hogy ember. Hogy az élet nem a mindennapok menedzseléséből áll. Hogy a megélhetési harc, a monoton vegetálás nem egyenlő az élettel. Meglehet, mindezt csupán én magyarázom bele. A jelenség azonban tetten érhető, ha jobban megvizsgáljuk: tíz emblematikus zeneszerző. Mára mind réges-rég meghaltak. Munkásságuk fennmaradt, de kit érdekel a szerelmi életük? – gondolhatná az egyszerű, pardon: együgyű szemlélő. Pedig manapság pont ez a lényeg:
Fontosság, érdek, a gyakorlati életben felhasználható praktikum nélkül – rendkívül magas színvonalon – önfeledten szórakozni. Olyan információk birtokába jutni nevetve és csodálkozva, amire álmunkban sem gondoltunk volna. Kilépni a gyakran citált rögvalóságból és a lapok között belecsöppenni egy egészen más világba. Ami valahol nagyon távol található, pedig nem. Az érintettek már mind a történelem, helyesebben a zenetörténet birodalmába költöztek. A zeneszerzők munkássága (köz)ismert. Ám az, hogy ők emberek voltak, csak sejtett tény. Érző, szerető, gyarló, olykor, egy-egy tettükben gyalázatos emberek. „Richard Wagner egy szemétláda volt.” Nem véletlenül indítja a szerző ezzel a felütéssel a Wagner és Minna finoman szólva sem harmonikus kapcsolatáról szóló fejezetet. Ám a kijelentésért zenerajongók tömkelege hempergetné szurokba, forgatná tollba és hórukkolná lobogó máglyára. Ám ők, ahogy azt az első bekezdés két jelzőjével leírtam, sznobok és prűdek. E két kifejezést Bősze Ádám jogosan említette a bemutatón, rávilágítva, mennyi defektust okoz a zene világának megszeretésével összefüggésben.
Vájt fül, különleges képességek, félig-meddig kékvérű származás – sokan így gondolkodnak a komolyzene kapcsán. És most a hallgatókra, az értő közönségre, nem pedig művelőire gondolok. Mintha feszülne a légben egy láthatatlan értékmérce, ami alatt bár hallható, de se meg nem érthető, se valójában be nem fogadható a klasszikus muzsika. Legalábbis gyarló, halandó közemberek számára semmiképpen. Ezt a torz attitűdöt igyekszik – sikeresen – halványítani, oldani, semlegesíteni a szerző. Ezirányú munkásságának kitűnő mérföld- és ékköve a Nagy zenészek, nagy szerelmek. Kitűnő munka édes gyümölcse érkezett meg nyomtatott formában, nem is akárhogyan:
Modern, ízléses, időtálló. E három jelző villant be a kötettel való hosszabb ismerkedés folyamán. Keménytáblás kötés, hogy éreztesse, mutassa: értékre lel odabent, a lapok közt a kedves olvasó. A borítófotón a szerző szabadon hagy maga mellett egy helyet a kanapén, ezzel jelzi: bátran elfoglalhatja, aki olvasni kezd. A könyvet kinyitva aztán szembesülünk vele: vákuumszivattyút is építettek be, mert magába szippantja a gyanútlan érdeklődőt. Féder Márta rászolgált a név szerinti említésre. A könyv illusztrációi, a borító grafikája – az egész külcsín a helyén van. Pont olyan, amilyennek lennie kell: az elvárt módon meghökkentő. Friss, modern, príma grafika, humoros, ám elgondolkodtató képi világ. És QR kódok itt is, ott is. Egy okostelefon és máris felcsendül az aktuális muzsika, hogy ne „csak” a betűkből formált szavak, az így szőtt sztoriháló ragadja magával az érdeklődőt.
Tíz komponista, megérdemlik a nevesített felsorolást, a kötetben való megjelenésük sorrendjében: Mozart, Debussy, Fanny Mendelssohn, Wagner, Haydn, Schubert, Gesualdo, Beethoven, Britten, Puccini. Némelyek közölük nyilván tiltakoznának szerelmi életük ily bemutatása ellen, de ezt már nem tehetik meg. Lehull a lepel, a (hálószoba)titkok fátyla pedig fellebben. A türkizkékkel szedett, gyakran az író által fordított levelek adnak hű betekintést a korba, adott zeneszerző mikrovilágába. Kézközelségbe hozzák az egyébként távoli valóságot. Mindezt zseniálisan kivitelezve; egy pillanatig sem fordul meg a fejünkben, hogy amit olvasunk, az ne úgy lenne.
Közönséges, bulvár, szenzációhajhász. Ilyesfajta jelzőkkel is célba vették Bősze Ádámot – nem csak a könyv, hanem unortodox zenetörténészi munkássága kapcsán. Ő ezt büszkén, bátran vállalja. Lássuk be: a közönség jobban jár ezzel a módozattal. A „hivatalos” zenetörténészek ténykedése, hangja ugyanis nem tör át a szakma üvegfalán. Hiába jut korszakos felfedezésre, az tudósosan ott marad, szigorúan a muzsikahistória berkein belül. Bősze Ádám nyitotta meg a határátkelőt, lehetővé téve, élénkítve és élvezhetővé emelve az átjárást. Bulvár, igaz, de a szó a francia eredetiben utat, körutat jelent. Mára a talmi tartalmakat illetik ezzel, én viszont elrugaszkodnék egy kicsit. Ez a könyv bulvár, mert a közönséghez, a közönségnek szól. Se nem feltételezi, se nem várja el az előképzettséget. Nem érzi magát megszégyenítve, akinek halvány fogalma sincs arról, hogy egy zenemű milyen hangnemben íródott, hogy az allegrót vajon pizzára szokták-e szeletelni, netán a Köchel-jegyzék az első világháború lezárásakor íródott és a hadiipari termelést szabályozza. A Nagy zenészek, nagy szerelmek tárt karokkal, de nem tukmálóan vár bárkit, aki kíváncsi, nyitott és kinyitná a könyvet, hogy fejest ugorjon a lapok közt feltáruló varázsvilágba.
Szinte hallani az elbeszélő hangját – ez is gyakori impresszió. Mivel a műsorvezetés kapcsán (köz)ismert Bősze Ádám orgánuma, abszolút működik a nem titkolt szerzői szándék: mintha beszélgetős, kötetlen előadáson ülnénk. Mesél, de még véletlenül sem oktat ki. A lapokról a legváratlanabb helyeken ugrik elő egy-egy kiszólás. Hol vaskos, hol sikamlós, de épp úgy nevetünk fel, mintha színházszékeken ülnénk, sorokba rendeződve. Amit megálmodott az író, meg is valósította, mi több: remekül működik. Ezt persze a míves szerkesztés is támogatja.
Üde színfolt került a boltok polcaira. Hogy ne csak a jót említsem, következzenek az árnyoldalak. Hiányérzetet hagy maga után. Nem, a szálak mind elvarrva, a könyv íve hibátlan, téglalap formája ellenére kerek egész, mint mű. De kevés. Nem mennyiségre; egyszerűen csak nem esik jól abbahagyni. Menet közben sem, de a végén pláne. Olyan minőségi kikapcsolódás, ami valódi kuriózum. Újra le kell írni, hogy rögzüljön: a XXI. század magyar valóságában, jelen világunkban receptre, pontosabban anélkül elérhető kedélyjavító készítménynek írnám fel. A kockázatot is a könyv előbb említett, egyszerre erénye-hiányossága rejti: az olvasó kiéhezik a folytatására, mire az utolsó lapokhoz érkezik.
Bízzunk benne, hogy a kiadó lát fantáziát a folytatásban és reménykedjünk, Bősze Ádám hasonló lelkesedéssel írja majd meg a Nagy zenészek, nagy szerelmek következő kötetét, köteteit. Mondanám, hogy hiánypótló, de ez nem lenne igaz. Egy eddig – stílszerűen – szűz területet fedezett fel és mutat be nekünk. Amire eddig – akár prüdériából, akár sznobériából, netán a kettő szabadon meghatározott arányú vegyüléke miatt – senki nem gondolt komolyabban, egy-egy félszemérmes gondolatfoszlányon kívül, az itt van, elérhető, olvasható. Az előadások után immár az öröklét számára könyvesítve. Megérkezett és méltó helyére került, valahol a zenetörténet, a szórakoztató irodalom és a szerelmi költészet nehezen kijelölhető határmezsgyéjén.
kép: adambosze.com
