2020. Júl 30. 0

Nagykorú leszokásom margójára

Pár napja, 2020. július 26-án ünnepeltem – napra pontosan – egyik fő életeseményem nagykorúvá válását, ez pedig a dohányzásról való leszokás. A történet egészen korán vette kezdetét, még 1995-ben. Középiskolai délutánok és reggelek, aki füstöl, vagány. Naná, majd én nem leszek az: bár csípte a torkomat és nem ízlett, rákaptam a pöfögésre; rövid időn belül pedig az egész ízére, szertartásosságára. Sokakkal ellentétben imádtam dohányozni, szerettem rágyújtani, fújni a füstöt (különösen télen a „gyárkéményeket”). Igazi cigi-ínyencként jártam a trafikokat (akkor még a klasszikus értelemben vett formájukban működtek), vadásztam a különlegességeket, a zárjegy nélkül becsempészett kuriózumokat. Kevés fajta lehetett, amit kihagytam; megvolt az erős korszak (előbb szűrős fekete Gitanes, később „mezítlábas” „Caporal,” mint Rejtői légósainak), majd a mentolos évek is – egyszóval nem maradt bennem hiányérzet. Kilenc hónapos sorkatonai „szolgálatom” jelentette a fogyasztási csúcsot, akadt nap, mikor hét (7) doboz ment le a tüdőmön 24 órás semmit őrzés közben. Leszerelés után pár hónappal elindult estin a főiskola, majdnem napra pontosan dolgozni is kezdtem, így füstszűrős barátomhoz egyre erősebb érzelmi szálak fűztek. Faludy György Villon-kötetében lelhető Haláltánc balladájának ihletése szerint: „az évek szálltak, mint a percek” és következett a diplomaosztó, egészen pontosan 2002. július 12-én. Ekkorra már rég sárgállott jobb kezem hüvelyk-, mutató- és középső ujja és buzgón lihegtem egy-két emelet lépcsőzés után – mindezt kora huszonévesként, ami, valljuk meg, gáz. Száz szónak is egy a vége: meghoztam a döntést, elég a cigiből. Úgy tartják, hét év után válóidőszak jön, pont ennyi ideje füstölögtem, nosza. A diplomázás remek alkalom, amúgy is korszakváltásként tekintettem rá, nagy tervekkel magam előtt, amibe füstfelhő nélkül terveztem belépni. A nagy napot azért 26-rá tűztem ki, hogy az oklevél átvétele után még két hetet bulizhassak önfeledten pöfékelve.

Igen, az volt a terv, hogy két hét után este leteszem a bagót és nevermore amúgy hollósan. Csömörig szíttam magam a végén, majd aludni tértem július 25-én este. A másnapi kelés fura volt, a tejeskávém mellől hiányzott persze a cigi. Máig nem értem, akkori énem miből merítette az állhatatosságot, amivel végig tudtam vinni a tervet. Volt ugyan buli, ahol tarháltam cigit és pöfögtem – szigorúan tüdőzés nélkül -, de ez a vadhajtás hamar elholt. Elvonási tünetekkel, pótzabálással ugyan, de elköszöntem azonnali, radikális módon kamasz- és ifjú felnőtt korom meghatározó szenvedélyétől. Ennek most volt 18 éve, azaz nagykorú a leszokásom. De miért is írtam le mindezt, túl azon, hogy semmi hírértéke nincs saját magamon kívül? Lásd és tudd: neked is megy, ha vágysz rá. Ha az a tévelygő valaki, aki a soha nem vágyott, azonosulást sem akkor, sem később nem kiváltó diplomával a zsebében képes volt megtenni, te is meg tudod. Hidd el, nem lennék újra annyi idős. Tudatosságom akkoriban valahol a varangy segge sejhaja alatt pislákolt, még bőven futottam a megfelelési köröket, ennek volt az a bizonyos okelvél is ékes tanúbizonysága, ahogyan akkori munkahelyem is. Mégis, mi hajtott? A vágy. A vágy, hogy visszaszerezzem az uralmat életem egy szegmense fölött, ne kopogó tüdőm és nikotin-elvonásom ébresszen pulykaméreg-indulathullámokat. Vágytam a vitálkapacitásra, lépcsőzni, túrázni sípoló tüdő és fulladó érzés nélkül (itt azért a szégyenérzet is fűtötte a vágyódást…). Ha él benned vágy, menni fog. Ha nem él, akkor pedig élvezd adott szenvedélyedet és ne mérgezd még bűntudattal is a vele töltött idődet. A függés ilyen: vagy van, vagy nincs.

kép: www.pinterest.com

Szólj hozzá(nk)!