Ha régebb óta követed az oldalt és olvasod az írásokat, talán már tudod, hogy vesszőparipám saját utunk felfedezése és követése. Ne félj, nem születtem szuperhősnek, sőt. Későn érő típus vagyok, ha az életfeladatba való beleállásról beszélünk. Bár már egészen kicsi gyerekként, óvodában ízelítőt kaptam abból, mivel kéne foglalkoznom, nem követtem a külső jelekkel támogatott belső hangot.
Hagytam, engedtem, hogy a külvilág, az akkori rendszer karámjába zárt szülői útmutatás elvetett maghozadéka bégető birka módjára tereljen tanulmányaim és tizenöt év alkalmazotti lét során. Számos, nálam jóval tökösebb ember akár az általános iskolában kiáll a vágyaiért, álmaiért és megvívja harcait, én – sajnos? – nem tartoztam közéjük.
Közel három teljes kört tett meg születésem után a Jupiter, mire saját lábamra álltam, megtanultam nemet mondani, mivel addigra építettem ki belső, szilárd „igen”-eimet. Nem volt könnyű, legalábbis úgy éltem meg. Magunk közt vagyunk, így leírhatom neked: sokszor kívántam, bár állt volna mellettem egy erős és bölcs valaki, egy nagybácsi, egy edző, egy ember, akire felnézhettem volna és megóvott volna ennyi év kitérőtől és tévútjárástól.
Nyilván ez csak meddő sóhajtenger, hiszen a hurkok nélkül nem lennék az, aki ma vagyok, olyan értékrenddel, tapasztalattal és hegekkel a szerzet sebek nyomán. Nem bánok semmit, már képes voltam régi énemmel egyensúlyba jönni, nem hibáztatok senkit.
E hosszúra nyúlt bevezető után térjünk rá a mai írás lényegére: megvan, megtaláltad az utadat. Jellemzően „csak” le kellett porolnod azt, amit – hozzám hasonlóan – már zsenge gyermekkorodban is tudtál. Utad során találkozhatsz erős kaptatóval, göröngyökkel, síkos-sáros szakaszokkal. Nem mondom, hogy ebből áll, de megeshet, a kényelmes, ruganyos földút olykor átvált ijesztő spirituális talajba.
Ekkor kell érdemes belső erőidet mozgósítani, a benned élő kurázsit felszítani. Itt dől el, vesztesz, vagy győztessé válsz életjátékodban. Nincs grande finale, nincs harsona a végén, befutó álló és tapsoló embertömeggel, mint a szirupos-émelygős hollywoodi filmekben. A mindennapokban dől el a lényeg. A kicsi, apró részletek rejtik a NAGY-ot; a hétfő reggel, amikor lelkesen és inspiráltan veted magad az építkezésbe – ott szólhatna fanfár.
Az a diadal pillanata, amikor pedig kedved lenne visszabújni a jó meleg ágyikóba, hiszen randa novembert ír a naptár, három hete takony hullik az égből, a meztelen csigák tort ülnek és kétszer kellett körmöt vágnod, mióta utoljára láttad a napot. Ott, akkor jellemzően nem tudatosul győztes mivoltad.
Éppen ellenkezőleg: minden észérv csábít: add fel.
Válaszd a kényelmet.
Menj biztosra. Alkudj meg
Hallgass a józan észre.
Ismerd be a korlátaidat.
Add fel az álmaidat – a sort végtelen hosszban folytathatnám a mérgező „jó” tanácsokkal. Ismétlem: itt dől el minden.
Nem kaphatsz nyilat a hátadba.
Bukj el nyugodtan. Égj el, törj bele, nullázódj le, de ezt csak arccal a célod, az álmod, az utad felé fordulva teheted meg. Nincs menekülés, nincs gyávaság (félelmet érezhetsz, de ennek legyőzését és a félelem megléte ellenére való cselekvést nevezzük bátorságnak!), nincs kihátrálás.
Ha előfordulna, önmagadat köpnéd szembe, árulnád el.
A nyílvessző szemből bármikor elérhet, fúródhat a szívedbe, szemedbe, bármely lágy szervedbe; nem szégyen. Ellenben menekülés közben, az ellent nem látva és gyáván iszkolva ne érjen a vég. Gondold el: mekkora melód megy kukába, ha vissza kell jönnöd egy következő életbe, eddig felépíteni a struktúrát és még ezt a „bakit” is helyre tenni. Kell ez neked?
Igen, feladhatod. Jogodban áll, a szabad akaratodat soha senki és semmi nem írhatja felül. Van azonban olyan jog, amivel nem érdemes, nem való, nem méltó élni. Személyes véleményem szerint ez is ilyen. Játszhatsz a gondolattal, ahogy sok ember az öngyilkosság fontolgatásával él túl, hiszen reális alternatíva, hogy kilátástalan helyzetben viszlátot mond, végül pedig mindig felülkerekedik jobbik énje. Ezt megteheted a feladás gondolatával, többet nem. Emlékezz: tartozol magadnak!
Nem kaphatsz nyilat a hátadba.
Nem csak önmagad miatt, de vegyük először ezt a lehetőséget. Kérlek, éld bele magad egy csendes drón szerepébe. Ott lebegsz – közel hangtalanul – a ravatalozóban, látod porhüvelyedet koporsóban vagy csinos urnában. Hallod a gyászbeszédeket. Igazán, tényleg azt akarod, akiről páli fordulatot szónokolnak, a tévútról visszakanyarodó, de már hibáit jóvátenni nem tudó tévelygőként akarsz a szeretteid szemében megmaradni? Vált a kép.
Elér a vég, de nem hátulról. Ugye, mennyivel jobb a méltató, az állhatatosságodról, belső erődről szóló megemlékezéseket hallgatni? Lásd meg: példát adsz, példát mutatsz, hogy igenis lehet az álmokért élni, tenni, haladni. Nem szégyen, ha közben elesel, hiszen így „hősi halottként” vonulsz be az örökkévalóságba jelen inkarnációd lenyomatával. Összehasonlíthatatlanul méltóbb, mint menekülés közben hátbanyilazottan arcra buknod a sárban, azt sem tudva, ki kezétől és honnan ért a vég.
Tudom, mára nem habkönnyű és leheletfinom sorok jutottak, de néha ilyen is kell.
Kérlek, gondolkodj el rajtuk, de ezek a gondolatok ne álljanak meg a koponyán belüli cirkulációnál: hozz döntéseket, komoly elhatározásokat, hiszen ennek idejét éljük mostanság. Tisztázd le, ki vagy, merre tartasz, mit akarsz.
Erősítsd meg önmagadat hitedben, legfőképpen önmagadba vetett hitedben.
Nagy levegő és utána: előre. Büszkén, bátran, egyenes háttal.
kép: pixabay.com
pendülhet a húr, de ne hátulról halld – ez a lényeg
