Múlt héten ígértem Dinnyés József 1985-ben megjelent lemezének dalról dalra való bemutatását – szigorúan szubjektív alapon. Még (viszonylag) kicsi gyerek voltam, amikor apám hazahozta a korongot, mégpedig névre szóló dedikálással. Erről már akkortájt sejtettem, nagy szó. Apró szépséghiba, hogy a fényes papírra fekete filctollal kanyarította oda az ajánlást és a szignót a művész, ennek pedig a lassú, ám biztos elmosódó kopás az elkerülhetetlen velejárója. Ez idő tájt egy békásmegyeri panelház hatodik emeletén laktunk, a fennálló rendszerben maradéktalanul hívő szülői energetikával kombinálva. Olyan különös volt ez a „huligán” a borítón: a szokásosnál hosszabb haj, némi jóléti zsírpárna, farmerruha, kockás ing és kemény gitártok (és sárga bakancs!!). Akkoriban ez – számomra – a lázadás, a társadalom perifériáján, egyfajta hősies bizonytalanságban állás szimbóluma volt, még ha ezt nem is mondtam ki, tudatosulás híján. A nyitó dal: Nézek és látok önmagáért beszél. Egyes szám első személyben íródott szövege egyszerre vallomás és prófécia. Nem nehéz azonosulni vele, különösen férfilelkülettel; az évek során számtalan alkalommal énekeltem fahangon magamban, kissé azonosulva Dinnyés Jóskával. Kérlek, hallgasd meg és engedd, hogy a dallamok és a szöveg magával vigyen kicsit.
kép: wallpaperflare.com
