2018. ápr 28. 0

Párkapcsolati referenciákról

Gyakran köszön vissza az a minta, amikor a párkapcsolati működést erős párhuzamba állítjuk a munkával, a karrierrel. Egy átlagos munkahelyen egy tipikusnak mondható pozícióra alap a megfelelő szaktudás, a készségek és jó, ha rendelkezünk tapasztalattal, gyakorlattal; ha fel tudunk mutatni az önéletrajzunkban hasonló cégeknél betöltött közel egyező munkaköröket. Mikor ilyen állásra aspriálunk, valójában erősít az önbizalom, hiszen elménknek rágható táplálékot ad a bizonyosság: itt is jól tudunk majd teljesíteni, hiszen ebben a témakörben már dokumentálhatóan tettünk le értékeket az asztalra. Egy ilyen pályázat esetében a kérdőjelek leszűkülnek a nemre, korra, a földrajzi helyre, de soha nem arra, hogy el tudom-e végezni ezt a munkát, vagy belesülök. Nincs para a leendő főnöktől, aki nyakán dagadó erekkel ordít, hogy „maga mégis hogy képzelte itt a jövőjét?” Vajon miért tudjuk ezt ilyen elegánsan, könnyen és konkrétan kezelni, „magánéletünket” pedig nem?

Miért félünk attól, hogy már x éve nem volt párkapcsolatom, most vajon jól tudok működni? Miért adunk teret félelmünknek, hogy eddig csak pár hónapos kapcsolataim voltak, itt állok ennyi meg ennyi évesen és így kicsi az esélye a tartós, boldog kapcsolatnak? Honnan születik meg a kifejezés: „nem tudok felmutatni sikeres kapcsolatot?” Miért? De tényleg, miért? Az ismerkedés nem állásinterjú. Ha valaki felveszi egy HR-es szerepkörét egy randevún, bátor szívvel elküldhetjük a jó büdös francba; persze finoman és nem hozzátéve, mit csináljon édesanyjával, aki két utca kereszteződésében űzi a legősibb mesterséget. Álljunk már meg és tűzzünk ki határkarókat! Egy munkaügyi beszélgetésben is – elméletileg – két mellérendelő státuszú fél ül az asztal két oldalán, de itt valahogy elfogadjuk (szokássá alakult), a cég tesz bizonyos szívességet azzal, ha fölvesz. De egy párkapcsolatban a libikóka nem dőlhet el, nem lehet férfiból vagy nőből interjúztató, nem alacsonyulhat faggatózós-kikérdezőssé, mert akkor az egészet megb@aszta a kutya megette a fene.

Miért kéne a munkatapasztalattal analóg párkapcsolati referencia ahhoz, hogy a másik elhiggye, jó lehet velünk élni, boldogok lehetünk együtt? Mennyivel ad nagyobb biztonságot egy 2 és fél éves kapcsolat egy teljesen más típusú emberrel, amikor még mi magunk is mások voltunk, ahogyan az akkori élethelyzetünk úgyszintén? Gondoljuk végig alaposan. Ha valaki elvárja ezt tőlünk, a fentebb említett módon kérjük fel finoman a távozásra, vagy magunk húzzunk nyúlcipőt. Nyitott szív, lélek, kölcsönös közös értékek – ennyi. Vegyük észre, hogy elménk kezébe adtuk az irányítást, ami óriási hiba volt. Agyunk csodálatos végrehajtó szerv, de nem döntéshozó. Az igazi és fontos döntések belül, a szívben/lélekben/zsigeri agyban születnek, még akkor is, ha a mai kor ezt nemcsak tagadja, de tűzzel-vassal igyekszik kiirtani az agyalás és az észérvek mentén. Zárójelben írom, nem is tehet mást, különben lehúzhatná önmagát a vízöblítéses árnyékszéken, beismerve létjogosulatlanságát.

Kapjunk már észbe: ha tudok szeretni valakit és ő engem, miért ne rendeződnének körénk a dolgok? Mit segít, ha betojatom önmagamat és terheket rámolok a vállamra, hogy „úristen, de hát én ilyet még sose csináltam?” Tegyünk különbséget. Ne dolgoztassunk asztalossal, burkolóval, ha előtte nem mutat fotókat, referenciát, hogy szépen dolgozik és ízléses remekek kerülnek ki a kezei közül. De ha valaki tetszik, engedjük szövődni a szálakat anélkül, hogy hintőporba forgatott zabszemet tuszkolnánk a seggünkbe fenekünkbe plusz nehezítésként. Emlékeztessük magunkat, hogy igenis az a természetes és normális, ha örömmel és boldogsággal, daloló szívvel éljük az életünket. Olvassuk el újra és figyelmesen Platón barlang-hasonlatát és ismerjük fel, ha eddig netán a falat néztük volna és a visszatükröződő árnyakról hittük, hogy ők a valóság. Nyissuk ki szemeinket és tegyük meg azokat a bizonyos lépéseket a boldogság felé. Most.

 

kép: www.pinterest.com

Szólj hozzá(nk)!