– Á, maga az? Milyen hamar újra találkoztunk.
– Üdvözlöm. Micsoda meglepetés. Legalábbis nekem, mert ahogy elnézem, nem tűnik túlságosan meglepettnek.
– Elárult az arcom? Igen, tudtam, hogy jönni fog.
– Honnan? Hiszen múlt héten a parkban futottunk össze, ez meg egy óriási pályaudvar.
– Na és? Ha dolgunk van egymással, akkor egy teltházas stadionkoncert kellős közepén is összetalálkozunk.
– Dolgunk van egymással? Ezt meg hogy értsem?
– Éppen ahogy mondom. Mit gondol, miért akadtunk össze ezen a szép vasárnapon ismét?
– Véletlenül éppen erre sétáltam. Ahogy- felteszem – ön is.
– És ha éppen el akarnék utazni?
– Cuccok nélkül? Nem hinném.
– Akkor olyannak néz engem, aki csak úgy, minden célszerűség nélkül trainspottingol?
– Nem, azt azért nem. Árulja el, mi járatban? Csak nem azt akarja, amit előző vasárnap?
– Dehogynem, a szöget pont a kellős közepén találta fejen, már rá is számolhatnak.
– De hát itt minden van, ami nem jó az elmerengéshez meg a hátranézéshez.
– Hétrenézés. Egy betű is sokat számít. Amúgy pedig: kell ennél jobb hely?
– De hát az a nyugalom, amiről a múltkor papolt, bocsánat: beszélt? Itt járnak-kelnek, ordítanak, percenkét kétszer harsog a hangosbemondó – minden van, csak meghittség és béke szigete nincs.
– Biztos benne?
– Könyörgöm, nézzen már körül! Látom, hogy nyitva a szeme, csak azt kell lássa, amit én is.
– Igen, a látvány számomra is ugyanaz. A különbség ellenben óriási.
– Hogy lehet bármi eltérés, ha egyazon pályaudvart, ugyanazokat a vonatokat, embereket, hamburgeres bódét bámuljuk?
– Barátom, én itt ezernyi kuckózós helyet látok. Bárhol és akárhol.
– Megint viccel? Ugrat, mert lassabban forognak a kerekeim?
– Szó sincs róla. Csak azt szerettem volna érzékeltetni, hogy igen, látom, hallom, érzékelem és teljes tudatában vagyok: ez ténylegesen egy nyüzsgő vasúti csomópont.
– Eddig egyetértünk. És?
– És ebben a hangyaboly-szerű gócpontban bárhol találok egy apró felületet, ahová le tudok ülni és képes vagyok elmélyülni.
– És a zsivaj?
– Az kívül marad. Mert szabad vagyok.
– Mi az, hogy szabad? A füle is az, hogy nem zökkenti ki, ha fél méterre magától búcsúzkodnak, veszekednek, vallanak szerelmet?
– Belső csend. Azért vagyok szabad, mert a külső zajoknak nem engedem meg a kizökkentést. Ez a valódi függetlenség. Jó megélni csendes, napos-árnyas parkban, de kell tudni egy ennyire pezsgő vonatfészekben is.
– Á, kezdem érteni.
– Csodás. Ha innen nézi, ez a világ egyik legbékésebb szigete.
– Azért a nyári szabimat nem itt tölteném.
– Ahogy gondolja. Sokat tanulna egy-két hét alatt is.
– Még csak az kéne. Mondja csak, miért éppen pályaudvart választott? Annyi helyen van tömeg és nyüzsi, miért ide vezették a lábai?
– Mert itt koncentrálódik a szabadság és a lehetőségek végtelenje. Pár percenként indul egy-egy szerelvény az ország számos pontjára, sőt: még a határokon is túlra.
– Ezért pályaudvar…
– Igen, tisztában vagyok ezzel is. Ellenben valódi, belső énjáték játszani a pályaudvar adta lehetőséggel.
– Ööö… Ezt hogy is értsem, hogy ne félreértsem?
– Egyszerűen. A lehető legközönségesebb módon. Gondolatban bármelyikre felszállhatok, és azonnal útnak indulok. Vagy öt perccel később egy másik szegletbe. A szeme láttára működik a párhuzamos valóságok világa.
– Magas, magas. De kezdem azt hinni, hogy amit mond, abban van valami rendszer, csak még nem értem teljesen.
– Az agya nem érti, az agya. Ha a szíve se értené, közönséges futóbolondnak tartana és már itt se lenne.
– Akkor hát: mindkettőnket ide hozott a lábunk és újra összetalálkoztunk. Történt valami a héten?
– Mi az, hogy. Elmeséljem?
– Ha megteszi, lekötelez. Igyekszem hálás és együttműködő hallgatóság lenni.
– Köszönöm. Emlékszik még, mi a lényeg?
– Igen, rémlik. Egy hét hátra, egy hét előre. Mint a bécsi keringő. Bár abból a városból a nevét viselő szelet jobban bejön…
– Hát, a lényeget legalábbis megfogta. Nem a bécsiszelettel, persze. Ha kíváncsi, elmesélem az elmúlt hét eseményeit, égtükörben nézve.
– Epedő fülekkel hallgatom!
– Nap-Plútó trigon. Asztalcsapkodós energia.
– Szóval kihozta az állatot az emberből.
– Dehogyis! Csak méltatlan, nem megoldott helyzetekben csattant a falap.
– Az mindjárt más.
– Egy hete említettem a Merkúrt, aki hátrál. Most ért el a Fiastyúkhoz, hogy egy kis termékenységet hintsen szét. Amúgy meg együttállásban is van a Nappal.
– Izgalmasnak hangzik.
– Az is, higgye el. Pontosabban: tapasztalja meg. Ha már Nap: átlépett az Ikrek asztrológiai jelébe.
– Mintha csak egy másik vonatra szállt volna, mi?
– Ügyes, találó. Akár így is tekinthet rá. Azt tudta, hogy a galaxis visszafelé olvasva ennyit tesz: szikszalag?
– Ne már!
– Betűzze csak le, nyugodtan.
– Tényleg.
– No, ez is megért egy mesét. Ahogyan a pillanat ereje és a lufik is.
– Lufik?
– Igen, lufik. Tudja, olyan színes, felfújható gumiizék, amiket imádnak a gyerekek.
– Tudom, mi az a lufi.
– No, a történet róluk is szólt. Szépek és jók, de ne akarjunk illúziókból fújni, mert amikor kidurran, bizton és fájóan zuhanunk pofára.
– Ki tenne olyan marhaságot, hogy illúziólufit pumpál?
– Nézzen csak körbe. Látja azt a rengeteg embert, pályaudvar-szerte?
– Nehéz lenne nem észrevenni őket.
– Nos, akkor rengeteg lufifújót is lát, akik illúzióval töltik meg a léggömbjüket. Legalább a nyolcvan százalékuk, de ennél sokkal több is lehet.
– Elég komoran hangzik.
– Csak pillanatnyi helyzet. Tudja, állapotfelvétel, ahogy a doki mondja.
– Akkor úgy mondom: nem túl rózsás a diagnózis.
– Találó. De van remény a felépülésre.
– Ha jól számolom, megvolt a hét. Mi lesz a jövő héten?
– De jól belejött a protokollba! Emelem kalapom. Sorolom, figyeljen: Kos Mars, Mars-Jupiter együttállás, Ikrek újhold, a dolgok nem megfogható lényege, az indulatkezelés, az ítéletmentesség és egy meglepetés is saját történetet kap.
– Hű, ez megint tömör volt, mint a nagyapám vegyigyümi pálinkája.
– Kösz a hasonlatot. Legalább tiszta volt?
– Dehogy is. Minden potyadékot beletett, amit bármelyik gyümölcsfa alatt talált. Fájt tőle a fejem, mintha az a kerekeket kalapáló ember most idejönne halántékon vágni.
– Akkor mégsem tetszik a párhuzam. Mert ez vegyes ugyan, de tiszta.
– Visszavontam.
– Köszönöm. Nos, ideje indulnunk.
– Kár, olyan hamar elperegnek ezek a percek. Jövő héten hol találkozunk?
– Ki mondta, hogy fogunk?
– Azt hittem, hogy…
– Persze, hogy fogunk. De nem beszélhetjük meg előre.
– Miért?
– Úgy elveszne a varázsa. Ha az a dolgunk, ha az az utunk, hogy egy hét múlva is együtt hétrenézőzzünk, akkor mind az én, mind a maga lábai egyazon helyre vezetnek bennünket, egyazon időben.
– Ez a szerencsés véletlen.
– Ami nincs. Sorsszerűség – talán igen. Most viszont tényleg csak bámulni akarom a vonatokat. Köszönöm, hogy velem tarott.
– Hálás vagyok, hogy ennyi okossággal gazdagított. Viszlát!
– Ég önnel!
kép: pixabay.com
