A cím első mondatát manapság egyre gyakrabban hallani és a közlő rögtön és kéretlenül számolatlan történést sorol alátámasztás gyanánt. Ezek az események valóban tűnhetnek borzalmasnak, ha kellő körültekintés nélkül éljük az életünket. Ellenben jobban megvizsgálva az ilyen, elrettentő „híreket”, rájöhetünk, hogy a. semmi közünk hozzá b. kívül áll minden tevőleges kompetenciánkon. Ebben a pillanatban szokott érkezni a „te egy érzéketlen tuskó vagy, hogy nem érint meg más tragédiája…” – és az ehhez hasonló szócikornyák.
Őszintén: ha sírva fakadok az északi féltekén, az északi szélesség közelítőleg negyvenhét és feledik fokán (hosszúság kb. 19 fok) azon, hogy (ez csak fiktív példa!!) a tasman ördögöt elkezdték vallási okokból a bal lábáért vadászni és kegyetlen módon, halálra röhögtetve ölik meg, változik-e bármi is érdemben? Azon kívül, persze, hogy rosszul érzem magam? Semmi. Lehetünk, és ha úgy érezzük, kell, akkor legyünk is együttérzők. Az együttérzés empátiát jelent, amivel kifejezzük a kellemetlen történést átélő felé, hogy tudatában vagyunk annak, neki most éppen nem jó és biztosítjuk afelől: megértjük jelenlegi, kevéssé üdvös állapotát. Ennyi és pont.
Részvétet viszont nagyon-nagyon gondoljuk meg, mikor nyilvánítunk! A részvét, az rész-vét: részt veszek a bajodból, a nyomorodból, a gyászodból. Akkor is, ha nem rám tartozik. A részvéttel magunkra húzzuk más energetikai kabátját, tetszik-e vagy sem. Talán árnyalatnyinak tűnik a különbség, de tessék ízlelgetni, mert valójában óriási; ez jóval több és messzebbre mutat, mint öncélú szólovaglás. Az öröm és az üröm között is csak egy betű a különbség, már a szavak szintjén, tartalomban pedig ennél kicsit több.
Innen nézvést talán már nem is olyan szörnyen borzalmas ez a világ. Nyilván ha sopánkodó fajták vagyunk, akkor most egy kedvenc időtöltésünk nyaka került a tönkre és megremeghet kezünkben a pallos, de azért érdemes egyet odacsapni. A világ alakul. Egyre gyorsabban, egyre mélyebbre ható módon. Ez van. Próbáljuk elengedni a címkézés és az ítélkezés régi és „jól bevált” mintáját. Ha pedig még ennél is bátrabbak vagyunk, menjünk még tovább, tegyünk még egy lépést: nem lehet, hogy ez a sok „rossz” valójában a jót szolgálja? Tegye fel a kezét, aki még nem volt „beteg!”
A többségnek most ernyedt maradt a mellső végtagállománya, így emlékszik, hogy mi történik igen gyakran a gyógyulás előtt. Igen, igen. Felszökik a láz, jön a kisróka, a hidegrázás, de egy kiadós alvás után frissen, kipihenten és az ágyneműmosás olthatatlan vágyával ébredünk. A gyógyulás előtt a test kinyomja magából az összes salakot. Mi van akkor, ha a jelen világunk történéseit így szemléljük: most jön ki a genny és a trutymó, a tályog már nyitva és minden olyan cucc, ami a betegséget okozta, jön, jön és jön a felszínre, hogy utána – végre! – bekövetkezhessen a teljes gyógyulás a maga radikális módján?
Merjünk elég bátrak lenni a régi szemüveg lecseréléséhez.
Merjünk elég bátrak lenni a másképp gondolkodáshoz.
Merjünk elég bátrak lenni az újratervezéshez.
Merjünk elég bátrak lenni.
kép: pixabay.com
