„Úton lenni mennyország, megérkezni halál” énekli Hobó pár évtizede. Halál és pokol persze nincs, csak saját alvilágunk (belső országunk) démonait engedhetjük szabad döntésünk nyomán tombolni, hogy ezt az érzést megélhessük. Az idézet útra vonatkozó része viszont maradéktalanul stimmel: maga az út, az előrehaladás, a fejlődés a lényeg. Amikor mozogsz, akkor élsz, a statikus állapot bemerevedettséget, ridegséget és törést hoz. Amikor fejlődsz, az a nagyszerű benne, hogy mindig egy kicsit magasabb szinten működteted az energiáidat, ma már egy jobb minőségű érzelmi válaszreakció születik Benned a tegnapihoz képest és ez holnap még jobb lesz.

Ahogyan a jó pap sírjára is odavésik a „tanulmányait sikeresen befejezte” feliratot, úgy Te is állandó fejlődésben és átalakulásban vagy. Ez nem bizonytalanságot jelent, mert az alapok szilárdsága megengedi a fejlődést és az emelő erejű változást. Az erős jellem következetessége nem makacs ragaszkodást szül, hanem értékeket fel- és elismerő utat, ami mindig magasabb lépcsőfokra vezet. Gondold el, ha lenne egy etalon, amit el szeretnél érni, paraméterekkel és kritériumokkal, vajon mi történne, ha eléred és mindent kipipálsz? Vége az életednek? Lefőtt a kávé, megcsináltad, amiért jöttél és akár készülhetsz haza, hogy egy kis pihenő és összefoglalás után újra inkarnálódj? Ugye, hogy nincs ebben semmi vonzó?

Lásd magadat túrázóként, aki magával hozza mindazokat az eszközöket, amik a sikeres és eredményes hegymászáshoz kellenek. Ott vannak – kivétel nélkül – a csomagodban, hiszen annak idején, egy jóval magasabb tudatossági szinten elhatároztad, hogy megmászod ezt a hegyet és leltároztad az úthoz szükséges felszereléseket, készségeket, eszközöket és segítő társakat, amikből és akikből be is táraztál. Lehet, hogy bolyongtál valamennyit a síkságokon, kipróbáltad az alföldi életet (fejlődési szempontból, nem petőfiesen) és tettél kisebb-nagyobb túrákat, amik ugyanoda hoztak vissza, mint egy jó kis körséta. Eljött azonban az ideje, hogy rálépj a valódi utadra és megmászd a hegyedet. Jó móka, belül már tudod és érzed. Nem feladat, nem nyomasztó teher: egy lehetőség, ami életed lehetősége, de görcs, feszülés és fogcsikorgatás nélkül az. Amíg nem kalandként és örömforrásként tekintesz a hegymászásra, a spirituális fejlődésre, úgy az izzadságra, a sajgó izmokra, a fájós térdedre koncentrálsz, az egyre szebb panorámát észre sem veszed.

Pedig ez az út egyik legnagyobb ajándéka: ahogyan egyre magasabbra jutsz, úgy tárul eléd egyre ragyogóbb kép a világról, egyre messzebb látsz és felfedezed megváltozott perspektívád okán a világ összefüggéseid, hirtelen összeáll, hogy ez és ez az utca hogyan csatlakozik a másikba és az a kiserdő miért tűnt úgy, hogy az útban van, amikor át akartál vágni a síkság egyik végéből a másikba. A haladás jólesően mozgatja meg az izmaidat (emlékszel az egyenletre: mozgás = élet), emelkedés közben érzed, egyre tisztább levegő simogatja tüdődet, tisztít és égeti a salakot. Időről időre megállhatsz és megpihenhetsz. Ezek az állomások alkalmat adnak a kilátás élvezetére. Már látod, hogy az előző állomás ragyogó panorámáját igenis felül lehet múlni, a szerpentin magasabb kanyarulatából a korábban fokozhatatlannak hitt gyönyörűség még tündöklőbben ragyog előtted.

Add meg az időt magadnak és élvezd azt, amit látsz. Megdolgoztál érte, megérdemelten tárult eléd a világ egyre jobban kinyíló vetülete gazdag szín- és formaáradatával. Elindultál a horizontális síkról és amikor beemelted életedbe a vertikális, felfelé vivő út fejlődő erejét, meghoztad a döntést arról is, hogy egyre jobban láss rá az életedre, sorsodra, utadra. A kilátás ugyan lélegzetelállító, de előbb vagy utóbb megérzed a késztetést, ami a tovább menetelre sarkall; minden pihenő után újult erővel haladsz tovább hegyeden, fejlődésed útján és a töltött akkumulátorok ereje segít emelkedni és új utakat, új világokat felfedezni. Megérted és megérzed azt is: nincs célba érés kiüresedettséggel, ezen az úton minden cél örömet tartogat anélkül, hogy széttárt karokkal kéne ott állnod a „hogyan tovább” kínzó kételyeivel. A lelked és a szíved mindig érzi, mikor jön el a pillanat a továbbindulásra, mielőtt megunnád a kilátást.

Ez az út az a kaland, amiért valójában jöttél. Amiket látsz, tanulsz és tapasztalsz, azt magaddal viszed. Ezek azok az örök értékek, amiket senki nem vehet el tőled, őket égetted bele valóságodba, mint lenyomatot jelen életed útjáról. Tudd azt is, hogy visszalépni nem lehet, legfeljebb visszacsúszni. Akkor sincs semmi gond, ha laza talajt fogott lábad visszacsúszik, mert erőből is eleget hoztál magaddal, hogy újra visszaemelkedj arra a pontra és onnan még tovább haladj felfelé. Élvezd az utat és tudd, hogy a földi vándor magában tudja az alsó és felső világok minden erejét, az ember a kapocs a lent és fönt között. Élvezd a haladást és azt is, hogy mindig rátalálsz az útitársakra, egyre érdekesebb és egyre több tanítást hozó társakra lelsz a szerpentineden. Minden lépéssel többé és jobbá válsz, minden lépés magasabbra emel, minden lépés Érted van.

kép: www.pinterest.com

Pin It on Pinterest

Share This