2016. Júl 09. 0

Szabadság vagy biztonság?

Szabadság ÉS biztonság: alapértékek. Szeretnénk, ha mindkettő megkérdőjelezhetetlenül jelen lenne az életünkben; anélkül, hogy kettejük közül választanunk kellene. A Sors fonák(nak látszó) és fura működése folytán pedig pontosan ez a helyzet: vagy egyik, vagy másik. Persze nem ilyen végletesen leegyszerűsítve.

160709madarlannyal

Amikor a biztonságot helyezzük életünk fókuszába, akkor hallgatunk arra a kicsi belső hangra, amelyik egy riadt kisgyermek kétségbeesettségével igyekszik biztosítékokat és garanciákat kisajtolni, hogy a kicsikart paktumon ülve aggódjon annak betarthatóságán. A biztonság bástyája valójában inkább árnyékot vet ránk, de meg nem véd, mert amint a szükség úgy hozná, hamar kipukkadó légvárrá silányul az addig kőerődítménynek hitt illúziónk. A kívülről várt biztonsággal együtt jár a folyamatos önmegerősítés (= önbecsapás), miszerint az álmainkat fel kell áldoznunk a stabilitás mohó istenének oltárán. Elterjedt és a közvélekedésben mély gyökereket eresztett az a hitrendszer, hogy megalkuvásokkal, ésszerű kompromisszumokkal (micsoda csodálatosan képmutató kifejezés ez is!) lavírozva tudunk ideig-óráig biztonságot teremteni, de csak a körülmények szerencsés összejátszásának erejéig, mert a lesújtó végzet ellen nincs orvosság, az pedig oly’ sok arcú és annyi felől érkezhet.

 

Aki a biztonság hajhászása felől gombolyítja élete fonalát, esélyét gyomlálja ki a szabadság mámorító érzésének. Ismertetőjel a folyamatos önigazolás és a körülményeknek való kiszolgáltatottság konstans hangsúlyozása. Embertestvérünk számára a börtön adná a legnagyobb biztonságot, a garantált napi háromszori étkezéssel, orvosi ellátással és a holtbiztos fekhellyel. Látszólagos előny csupán a felelősségvállalás elkerülése és a kockázat minimalizálása. Aki azért játszik, hogy elkerülje a vereséget, az lehet, hogy a saját kapuja elé húzódva kihúzza valahogyan kapott gól nélkül a meccset, de nyerni biztosan nem fog. Ahhoz előre kell menni, támadni kell, játszani. Röviden: ez az út bizony zsákutca, ahol el lehet tengődni, vegetálni, minden szegletet tüzetesen megvizsgálni, de előre nem visz.

 

A szabadság eszménye teljesen más természetű. Nem tűri az illuzórikus biztonsághoz való ragaszkodást, kényes madárként röppen tova a késztetés megjelenésekor. Ellenben belülről erősít meg és nemesít: minél jobban tudjuk ragyogtatni magunkban, annál több ajándékot és csodát élhetünk meg általa. Lassanként azt vesszük észre, hogy nincs szükségünk a korábban elmaradhatatlannak hitt keretekre, korlátokra; hogy immár nem azt vizsgáljuk, kellően erősek e karámunk lécei, amik távol tartják a farkast (farkasnak látszó tárgyat, személyt, érzést), hanem lelkesült izgalommal fedezzük fel a kerítés túlsó oldalán kezdődő világot. Azt a világot, ami ott kezdődik, ahol az eddigi végződött. Meg tudjuk ugrani a valóságunkban a szintemelkedést, hogy a cella kényelmét felcseréljük a szabad élet frissességére, arra a fuvallatra, amihez az első illatos, langyos tavaszi szellő emlékeztet igazán, amiből a szívünkkel érezzük, végleg vége a télnek.

 

Az az ember, aki ezt meg tudja élni, képtelen elkerülni a rá váró csodákat, belenéz, majd menthetetlenül átesik a fantasztikus megtapasztalások kaleidoszkópján. Megjelenik az a minőség, amivel immár belső kategóriává válik a biztonság; az történik, hogy a szabadság megélése adja a biztonságot, de belül – anélkül, hogy külvilági sallangokhoz kötnénk a meglétét. Az úton átélt félelmek pedig kellenek hozzá: kellenek, mert értéket adnak az érzésnek, alátámasztják azt a bizonyosságot, hogy a szintemelkedés égből pottyant ajándék helyett saját belső munka, érzelmi alkímia, és égből érkező áldás násza.

 

Az égiek mindig velünk vannak az úton.

 

kép: www.123hdwallpapers.com

Szólj hozzá(nk)!