Ne érezzük, hogy már vége a nyárnak.

Ne gondoljunk arra, hogy mindjárt itt az őrült rohanás ideje.

Ne engedjük, hogy görcs húzza a gyomrunkat a szeptember elseje miatt.

Ne hagyjuk veszni a nyár mosolyát arcunkról.

Ne készüljünk előre a dugókra és az iskolakezdéskor visszatérő tülekedésre.

Ugyan a tudatalatti nem tudja kezelni a „ne” és a „nem” szavakat, a fenti gondolatokat mégis így kellett leírnom. Az új kenyér ünnepén erősítsük meg annak biztos tudását, hogy mindennek rendelt ideje van. Nem megy el mellettünk a világ. Ha tudjuk, hogy mindennek rendelt ideje van, automatikusan azt is tudjuk, hogy minden időnek megvan a maga öröme: lehet, hogy más árnyalatú, de mégiscsak ott van. Mindössze a felfedezésére vár. Olyan, mint az erdei szamóca: ha loholunk, csörtetünk és a színes, nagy dolgokat lessünk, észrevétlen továbbgázolunk mellette, pedig csak le kéne hajolni, észrevenni őt az aljnövényzetben és már ehetjük is édes, piros gyümölcsét.

Ha tehetjük, sétáljunk ki a földekre: engedjük, hogy a vetés-aratás körforgásának szépsége megérkezzen lelkünk mélyébe és gondoljunk az új kenyérre: nemrég még ő is magocska, majd apró növény volt, ma pedig a kemencéből ropogós-illatosan vették ki, hogy a fény ehető analógiájaként tápláljon bennünket. Használjuk ki ezt a szép vasárnap és írjuk felül a korábbi mintákat. Az élet állandó változást jelent. Ha kesergünk a változás fölött, magát az életet utasítjuk el/vissza. Vegyük észre minden változásban a szépet és a jót, mert ott van. Kódoltan. Nem tud nem ott lenni.

kép: www.pinterest.com

Pin It on Pinterest

Share This